A nehéz kristálypoharat letettem az asztal szélére. A térdeim váratlanul meginogtak, mintha az izmaimból egyetlen másodperc alatt kiszállt volna minden erő. Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak a fáradtság teszi, vagy a levegőtlen, tömeggel teli bálterem forrósága.
„Anya, csinálunk még egy képet a tortánál?” – rángatta meg Maisie a ruhám ujját, csillogó szemekkel felnézve rám.
„Persze, drágám…” – suttogtam, de a saját hangom tompán, idegenül visszhangzott a fülemben. A padló hullámzani kezdett alattam.
Ekkor a tömeg szétvált, és Helena Pierce lépett elénk.
Vérlázítóan rikító, mély magenta színű selyem estélyit viselt. Tökéletesen fésült, sötét haja szigorú kontyba volt tűzve, vonásai pedig a hideg, könyörtelen haragtól feszültek. Olyan közel jött, hogy megcsapott a pacsulival kevert, fojtogatóan édes parfümje.
„Ne itt, könyörgöm…” – suttogtam alig hallhatóan, kétségbeesetten óvni próbálva a kislányomat a nyilvános megaláztatástól.
Helena szeme villámlott.
„Figyelmeztettelek, hogy hallgass rám, te senkiházi” – mondta halkan, de a szavak pengékként vágtak a levegőbe.
Mielőtt megszólalhattam volna, felemelte a jobb kezét, és teljes erőből arcon vágott.
A pofon éles csattanása úgy hasított bele a terembe, mint egy pisztolylövés. A vonósnégyes játéka azonnal elhallgatott, a halk duruzsolás dermedt, döbbent csenddé vált. A fejem oldalra rándult a becsapódás erejétől.
