A gép első osztályán a levegő szinte érezhetően sűrűbb volt a feszültségtől. A testőr, Márk, ujjait reflexszerűen a zakója hajtókája alatt rejtőző fegyvertok felé csúsztatta, miközben a tekintete szinte átégette a bőrömet. Amikor kimondtam azt a mondatot a síró csecsemő apjának – hogy azonnal adja át nekem a kisfiút –, a kabinban fellépő csend szinte kézzel foghatóvá vált.

A férfi habozás nélkül intett a légiutas-kísérőnek.
– Hozza ide azonnal a csecsemő orvosi táskáját. Most.
A táska cipzárja felsikoltott, ahogy kinyílt. A férfi remegő keze egy vastag, barna irattartó felé nyúlt, én pedig megpillantottam benne egy összegyűrt, hivatalosnak tűnő lapot, amelynek tetején egy orvosi név állt. Dániel Varga elolvasta a sorokat, és a szemében a magabiztosság helyét azonnal átvette a tiszta iszonyat. Az ujjai megmerevedtek a mappa fölött, miközben rekedten suttogta:
– Ezt a nevet… Ezt a nevet senki sem ismerheti a családon kívül…

A Sötét Titok Feltárulása
– Ezt a nevet senki sem ismerheti – ismételte meg Dániel Varga, miközben a barna irattartó papírját olyan erővel markolta, hogy az ujjpercei fehérek lettek.
A baba a karomban végre valamivel nyugodtabban lélegzett. A saját testem melegéhez szorítottam, a tenyeremmel pedig finoman, ritmikusan simogattam a pici hátát. A testemben lévő rejtett tartalékok megkezdték a munkájukat, de nem mertem kockáztatni a szoptatást, amíg nem értettem meg a jelzéseket. Előbb tudnom kellett, mi okozta azt a kegyetlen piros nyomot a nyakán.
– Dániel úr… be kell vallanom valamit – mondta a légiutas-kísérő bűntudattal teli arccal a galley bejáratából. – A kórházi táska, amit magukkal hoztak, nem az önök eredeti táskája volt. Valaki kicserélte a reptéri VIP váróban.
– Mit jelentsen ez a képtelenség? – hördült fel a férfi.
– A dajka adta oda indulás előtt. Azt állította, hogy az ön személyes asszisztense, Júlia személyesen ellenőrizte minden darabját.
Márk állkapcsa megfeszült, az izmok ugráltak az arcán.
– Júlia mérget vett rá, hogy mindent átnézett. Személyesen felügyelte a pakolást.

A név hallatán Dániel újra a mappára szegezte a tekintetét.
– Ki az a Lídia Szabó? – kérdezte ridegen.
A lapot tétován felém fordította. Egy római magánklinika hivatalos pecsétje látszott rajta, alatta pedig egy kézzel, sietve írt megjegyzés: „A csecsemő állapota tovább romlik, ha a jelenlegi adagolás és a rutinszerű eljárás folytatódik.”
– Ez nem a baba teljes lelete – ráztam meg a fejem. – Ez csak egy eltitkolt orvosi feljegyzés. Egy belső figyelmeztetés.
– És maga szerint mit jelent ez, hölgyem?
– Azt, hogy valaki már napokkal ezelőtt észrevette a mérgezés vagy a bántalmazás tüneteit, de valaki más megakadályozta, hogy eljusson az ön fülébe.

Dániel közelebb hajolt, a parfümje és a drága dohány illata keveredett a levegőben.
– Maga honnan ismeri ezeket a szakkifejezéseket? Ismeri ezt az orvost?
– Nem, soha nem hallottam róla. De az írásmód, a megfogalmazás alapján egy tapasztalt gyermekgyógyász vagy főnővér vetette papírra. És a „folytatódik” szó azt bizonyítja, hogy itt rendszerről, nem pedig egyszeri figyelmetlenségről van szó.
A baba szájszéle újra megremegett. Dániel tekintete a kezemen nyugvó gyermekre siklott, és a szigorú üzletember álarca végleg leomlott róla.
– Mondja meg… mit tegyek?
Ez volt az első olyan pillanat, amikor nem egy rideg, hatalmas birodalmat irányító, könyörtelennek hitt vezérigazgatónak láttam, hanem egy olyan apának, aki teljesen egyedül maradt a fájdalmával, és fogalma sincs, hogyan mentse meg a saját fiát a biztos haláltól.
– Vegye le róla ezt az inget. Most azonnal.
– Itt, a kabin közepén?
– Itt. Senkit sem érdekel már a felső tízezer képmutatása.

Márk hirtelen elfordult, hogy fedezze a férfit, míg a korábban panaszkodó színésznő hirtelen nagyon elfoglalt lett a magazinlapozással. Dániel remegő ujjakkal kigombolta a baba puha ruháját. A kicsi mellkasán két halvány, de határozott, sárgás-lilás folt jelent meg a bőr alatt, mintha valaki megpróbálta volna elrejteni a durva ütések nyomait egy réteg púderrel.
– Ez tegnap reggel még biztosan nem volt itt – suttogta Dániel, és a hangja elcsuklott.
– Biztos benne?
– Minden áldott este én magam fürdetem a fiamat. Senki más nem érhet hozzá.
– Akkor van valaki a közvetlen környezetében, akiről eddig azt hitte, hogy megbízható.

A baba megint sírni kezdett, de most már olyan erőtlenül, hogy a hangja alig hallatszott a repülőgép morajlása felett. Ez a csendes, rekedt zokogás sokkal jobban megrémített, mint a korábbi ordítás.
– A nyakán lévő ruha gallérja szándékosan szorította a légcsövét – magyaráztam halkan. – A mellkasán lévő foltok pedig tompa külső behatásra utalnak. De egy repülőgép fedélzetén nem tudom megállapítani, pontosan milyen anyagot vagy szereket adtak be neki.
– Orvost hívok a kapitányon keresztül – mondta Dániel, és már nyúlt is a hívógombért.
– A pilóta már értesítette a földi irányítást – szólt közbe a légiutas-kísérő. – Harminc perc múlva kényszerleszállást hajtunk végre Bécsben, és egy speciális mentőcsapat vár minket a kifutópályán.
– De mi Rómába tartunk! – vágta rá Dániel, miközben a kezébe temette az arcát. A drága svájci karórája vadul nekikoccant az ülés kemény karfájának, a hang pedig élesen csengett a feszült csendben.
– Ha Bécsben szállunk le, Júlia azonnal eltűnik a nyomokról – mondta Márk feszülten.
– Ki az a Júlia? – kérdeztem ismét.
– A családunk régi, lojálisnak hitt alkalmazottja – felelte Dániel keserűen. – Az egyetlen ember, akire a feleségem, Eszter tragikus halála után rábízhattam Noel biztonságát.
– És az egyetlen, aki összeállította ezt az utazási táskát – tettem hozzá.