— Mi az ott nálad? — Erzsébet Katalin hangja olyan élesen csattant fel, hogy Júlia önkéntelenül összerezzent.

Épp csak belépett a lakásba, még a kabátját sem volt ideje levenni. A hóna alatt ott szorította azt a puha, barna bőrből készült irattáskát, amelyről már három hónapja ábrándozott. Júlia egy pillanat alatt megfeszült belülről: anyósa ilyen hanghordozása soha nem jelentett semmi jót.

— Egy új aktatáska — felelte, igyekezve nyugodtnak, szinte könnyednek tűnni, miközben a cipője orrát bámulta, elkerülve az asszony fúró tekintetét.

Erzsébet Katalin végigmérte a szerzeményt, majd szigorúan összeszorította a száját. Arcának finom ráncai mentén mély árkok képződtek a rosszallástól, szürke szemeiben rideg, ítélkező fény csillant.

— És mennyit fizettél ezért? — kérdezte, karba tett kézzel, mintha máris csatára készülne.

Júlia kihúzta magát. Ezek a számonkérések azóta váltak a mindennapjai részévé, hogy ő és Gergő fél évvel korábban beköltöztek a férfi szüleihez. Akkor még ideiglenes megoldásnak tűnt, egy logikus, érett döntésnek: lemondanak a kényelemről, elviselik a szűkösséget, cserébe felgyorsítják a saját lakásra szánt önerő összegyűjtését. Ám az idő múlásával a kompromisszum börtönné változott, ahol minden egyes lélegzetvételért, minden boltban hagyott forintért számot kellett adni.

Továbbiak felfedezése

Keress orvost

Közösségi hírek

Öröklési

— Erzsébet Katalin, ez az én pénzem volt. Én dolgoztam meg érte — mondta Júlia, és megpróbált elmenni mellette a szobájuk felé, de az anyósa elállta az útját, mint egy mozdíthatatlan kőtömb a szűk átjáróban.

— Gergő tud róla, mennyit szórtál el? Lakásra gyűjtötök, vagy ezt már sikerült elfelejtened? — Erzsébet Katalin hangja egyre magasabbra kúszott, mire a konyhából kinézett László, Gergő apja.

— Mi történt már megint? — kérdezte, miközben egy zsíros, kopott konyharuhába törölte a kezét. Testtartása fáradt volt, görnyedt, tekintete ide-oda cikázott a két nő között, minél messzebb keresve a kiutat a várható viharból.

— A menyünk ismét felelőtlenül költekezik, miközben minden fillért félre kellene tenni a saját otthonukra — vágta rá Erzsébet Katalin teátrálisan felhorkantva. — Nem elég, hogy etetjük őket, hogy a rezsit mi álljuk nagyobbrészt, ő úri huncutságokra szórja a vagyont!

— Prémiumot kaptam, és ezt a táskát már nagyon régóta szerettem volna — próbált magyarázkodni Júlia. A hangja enyhén megbicsaklott, ami azonnal felbátorította az idősebb nőt. — Keményen megküzdöttem azért a bónuszért. Hónapokig túlóráztam, hétvégente dolgoztam, hogy a cég lezárja azt a nagy projektet.

— Prémiumot! — csapta össze a kezét Erzsébet Katalin, miközben száraz nevetést hallatott. — Az a pénz mehetett volna a lakásalapba! Én mindig mondom Gergőnek, hogy a mai fiatalokból teljesen hiányzik a fegyelem. Nekünk évtizedekig egyetlen pár cipőnk volt, mégis felépítettünk egy házat!

— Nem tartozik magára, Erzsébet Katalin, mire költöm a saját fizetésemet. Nem fogok elszámolni magának minden vásárlásommal — mondta Júlia határozottan, bár közben úgy érezte, a szíve már a torkában dobog, pulzusa szédítő ritmusban lüktetett a halántékán.

Súlyos, szinte fülsértő csend telepedett rájuk. László zavartan köhintett, aztán észrevétlenül visszahúzódott a konyhába, csendesen behúzva maga mögött az ajtót. Erzsébet Katalin tátott szájjal meredt a menyére, majd lassan vörös szín öntötte el az arcát, egészen a fültövéig kúszva fel.

— Szóval így beszélsz a férjed anyjával? — remegett a hangja a felháborodástól. — Hát te… hálátlan kis teremtés! Az én fedelelem alatt élsz, az én kenyeremet eszed!

Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, és Gergő jelent meg a küszöbön. Fáradtan lógatta a vállát, a nehéz télikabát alatt szinte elveszett a tartása. Megtorpant, amint megérezte a levegőben feszülő indulatot, az ismerős, mérgező atmoszférát, amely hetek óta uralta az otthonukat.

— Mi folyik itt? — kérdezte, tekintete anyjáról Júliára vándorolt.

— A feleséged visszabeszél nekem, amikor csak megpróbálom elmagyarázni neki, mennyire fontos lenne takarékoskodni — kezdte azonnal Erzsébet Katalin, szemeit forgatva, mintha a legnagyobb mártír lenne a földön. — Vett valami méregdrága táskát, és amikor megkérdeztem, miért kellett ennyi pénzt kiadni rá, még ő lett sértődött és goromba!

Gergő Júlia kezében lévő irattáskára pillantott, aztán nagyot sóhajtott. Arcára kiült a megalkuvás, a menekülési vágy, amely minden konfliktusban felülkerekedett rajta.

— Júli, talán tényleg jobb lett volna előbb megbeszélni. Mennyibe került?

Júlia úgy érezte, mintha valami elszakadt volna benne. Már megint. Ismét nem mellé állt. Nem azt kérdezte, hogy telt a napja, vagy hogy sikerült-e a prezentáció, amire hónapok óta készült. Csak a számok, a kontroll, az anyjának való megfelelési kényszer létezett.

— Tehát csak az ára érdekel? — kérdezte halkan. — Az már nem is fontos, miért vettem meg? Hogy miért volt szükségem rá, hogy embernek érezzem magam melletted?

Gergő zavartan elfordította a fejét.
— Ne csinálj ebből ekkora drámát, Júli. Csak ésszel kell gondolkodni. Anyámnak igaza van abban, hogy spórolnunk kell. Ha minden bónuszt elszórsz, soha az életben nem költözünk el innen.

Erzsébet Katalin elégedett mosollyal nyugtázta fia szavait, győzedelmes pillantást vetve a megalázott fiatalasszonyra. Júlia némán megfordult, bement a szűk, félhomályos hálószobájukba, és magára zárta az ajtót. Leült az ágy szélére, a puha bőr táskát a mellkasához ölelte, és megfogadta magában: ez volt az utolsó alkalom, hogy engedte másoknak dönteni a saját méltósága felett.