Michael azonban észrevette a bizonytalanságomat, gyengéden megszorította a karomat, és a fülembe súgta:
– Te ide tartartozol, Anya. Ide illesz.
Ezeket a szavakat szorosan a lelkembe markoltam egész délután. A lakosztályom, amelyet kaptam, hatalmas, várossal határos ablakokkal rendelkezett, a fürdőszobát fényesre polírozott nemes kő borította, az ágyon terülő ágynemű pedig olyan hihetetlenül puha és selymes volt, amilyet addig még életemben nem is láttam. Óvatosan, szinte remegő ujjakkal simítottam végig a lepedőt, attól tartva, hogy a saját, kemény munkától durva kezeim akár kárt is tehetnek ebben a földi mennyországban.
Danielle hangosan felnevetett, amikor bátortalanul megkérdeztem tőlük, hogy vajon kell-e majd külön fizetnem azért, ha használom a luxus márványkádat.
– Hagyja már ezt a pénzkérdést, Sandra, élvezze a pillanatot! – mondta legyintve.
Michael pedig lekesedve bólogatott:
– Pontosan, anya. Ez a hétvége teljesen és fenntartás nélkül el van intézve.
És én hittem nekik. Minden szavukban vakon megbíztam.
Este az egyik legexkluzívabb szállodai étteremben vacsoráztunk. Michael drága, évjáratos borokat rendelt, majd a poharát magasba emelve így szólt:
– Az én drága édesanyám tiszteletére, aki szó szerint mindent feláldozott azért, hogy nekem jobb életem lehessen.
A kezemet a szám elé kaptam, miközben a könnyeim ellenőrizhetetlenül áradni kezdtek az arcomon. Danielle a borospohara peremén keresztül figyelte minden rezdülésemet, olyan arckifejezéssel, amelyet akkor még naivan mély tiszteletnek és ragaszkodásnak hittem.
