Két jó inge volt, és addig viselte őket, amíg a gallérok meg nem kopottak. Anyám pedig megfordította őket, és ő újra viselte. Anyám két évtizeden át dolgozott éjszakai műszakban a kórházi éttermi szolgáltatásban. Reggel 6-kor jött haza, amikor iskolába indultam. És elhaladtunk egymás mellett a konyhában, ő még mindig a hajhálójában, én a hátizsákommal, ő pedig meleg kezet nyomott az arcom oldalára, és lefeküdt, miközben a város többi része felkelt. Régen azt hittem, mindenki anyjának ipari kávé és padlófehérítő illata van. Régen azt hittem, mindenki apja tart egy szivardobozos fizetési papírokat a szekrény felső polcon, évre gumiszalaggal, mert valahol megtanulta, hogy egy férfi szava csak annyira jó, mint a mögötte lévő papír. Egy ajtó, amin a te neved van, mondta egyszer, hogy egy hulladékból épített szekrény akasztása az egyetlen dolog, amiből senki sem engedhet el. Nem nyaraltunk, hanem autóztunk.
Volt egy karácsony, amire emlékszem. Nyolc éves lehettem, amikor a fa alatt csak egy használt bicikli volt, amit apám maga csiszolt és újrafestett. És csak évekkel később tudtam, hogy abban az évben kihagyták a saját ajándékaikat, hogy megvegyék a festéket. Majdnem 20 évet spóroltak, mielőtt egyáltalán házat vehettek volna. Amikor végül 1992-ben megtették, 96 000 dollárba került. És az előleg, 16 000 dollár, néhány bankjegyet összerakott ugyanabban a szivardobozban annyi éjszaka alatt, hogy a boríték benne lágy lett. Anyám egyértelműen mondta azon a napon, amikor aláírták. Nem vettünk házat. Vettünk egy helyet, amit senki sem vehetett el tőlünk. Hat éves voltam. Nem tudtam, hogy ez a mondat háromszor is visszajön eszembe, mielőtt vége lett. Csak azt tudtam, hogy apám egyszer gyorsan sírt a kocsifelhajtóban, és elfordult, hogy ne lássam, és hogy még soha nem láttam sírni, és 30 évig sem fogom tudni.
