Aznap este Eleanor kénytelen volt elhagyni az épületet, mivel nem szerepelt az engedélyezett lakók névjegyzékében. David nem jött haza. Mindössze egyetlen üzenetet küldött: „Nyugodjunk le mindketten, mielőtt beszélünk.” Én azonban nem aludtam. Az éjszaka hátralévő részét a felhőtárhelyek, a régi bankszámlakivonatok és a digitálisan elmentett lakáshitel-szerződések átfésülésével töltöttem.
Éjfél körül rábukkantam az első aggasztó nyomra: másfél évvel korábban a közös jelzáloghitelünket lezárták, és egy teljesen új kölcsönt vettek fel – kizárólag David nevére. Emlékeztem, hogy írtam alá papírokat, de szilárd meggyőződésem volt, hogy házastársi hozzájárulást adtam a refinanszírozáshoz, nem pedig a tulajdonjogom átruházását szentesítettem.
Másnap reggel nyolckor már egy ingatlanjogra szakosodott ügyvéd irodájában ültem. Az ügyvédnő azonnal lekérte a King megyei nyilvántartást. A hivatalos nyilvántartásban a lakás még mindig kettőnk közös tulajdonaként szerepelt. Eleanor jogilag semmit sem birtokolt. Volt azonban egy másik, riasztó bejegyzés: két nappal korábban valaki megpróbált benyújtani egy jogátruházási nyilatkozatot (quitclaim deed), amely David állítólagos kizárólagos tulajdonrészét ruházta volna át az édesanyjára. A földhivatal azonban még nem fogadta be a dokumentumot, mivel az ingatlan helyrajzi leírása hibás volt, ráadásul hiányzott róla a házastársi hozzájáruló nyilatkozatom.
