Ilyenkor apánk nem szólt egy szót sem. Mély sóhajjal a kerekesszékének kerekeit az éjjeliszekrény felé fordította, kihúzta a legfelső fiókot, és elővett egy vastag, kopott szélű, kék színű jegyzetfüzetet, amit mindig az ágya közvetlen közelében tartott. A reszkető, megkínzott bal kezével felnyitotta, és egy kopott golyóstollal precízen bejegyezte a dátumot, az összeget és a célt.
– Mindent feljegyeznek, lányom. Még azt is, amit szeretetből ad az ember.
Sosem értettem, miért jegyezte fel ezeket a kölcsönöket olyan elszánt, pedáns pontossággal, ha közben pontosan tudta, hogy Ricardo egyetlen árva fillért sem fog belőlük soha visszafizetni. Azt hittem, csupán a megfáradt öregkor tehetetlen pótcselekvése, amellyel a korábbi gyári fegyelmét próbálta megidézni a bénultság éveiben.
A saját házasságom is erre az áldozathozatalra, erre a folyamatos, éjjel-nappali gondoskodásra ment rá. Jaime, a férjem, kezdetben támogató volt, de az évek múlásával a családi fészkünk átalakult egy mini-ápolási osztállyá. A szabadságok, a kettesben eltöltött esték, a spontán kirándulások mind elpárologtak. Jaime három évig tűrte ezt a rideg, monotóniába fulladt valóságot, mielőtt végleg becsomagolta volna a bőröndjeit, és az asztalon hagyta volna a jegygyűrűjét.
– Hozzád mentem feleségül, nem egy főállású ápolónőhöz – mondta hidegen a küszöbön állva.
Nem próbáltam megállítani. Tudtam, hogy igaza van a maga szemszögéből, de a szívem mélyén mégsem hagyhattam magára egyetlen percre sem az embert, aki felnevelt, aki világéletében a tenyerén hordozott engem. De a szakítás után sok éjszakán át csendben zokogtam a sötét konyhában, miközben apa az altatók hatása alatt mélyen aludt a szomszéd szobában.
Idén februárban azonban valami végérvényesen megváltozott. Apánk állapota hirtelen drasztikusan romlani kezdett: tüdőgyulladást kapott, a szíve rendszertelenül vert, és bekerült a pueblai közkórház intenzív terápiás kórtermébe. Pár nappal később, mikor épp a lázát csillapítottam, a folyosó felől nehéz léptek hallatszottak. Ricardo hirtelen megjelent a kórterem ajtajában Lorena és egy olcsó, gyűrött szürke zakót viselő, aktatáskás férfi kíséretében.
– Salcedo ügyvéd vagyok – magyarázta a jövevény fojtott, rekedt hangon, miközben gyanakvóan méregetett engem. – Azért jött, hogy segítsen nekünk elintézni néhány papírmunkát, hogy apának ne legyen semmi gondja a jövőben.
Az idegen soha nem mutatott fel semmilyen hivatalos igazolványt, sem kamarai tagságot igazoló okmányt. Az egész fellépésükből sütött a sietség, az idegesség és az aljas szándék.
A kórházi ágy mellett feküdtem, a fáradtságtól karikás szemekkel kapkodva a fejemet.
– Milyen papírok? Miről beszéltek ti itt, az intenzív osztályon?
– Családi ügyek, Amália. Nem tartozik rád. Beszéljünk vele kettesben.
Épp fel akartam háborodni, ki akartam hívni a biztonsági őröket és a felügyelő nővért, amikor apa valami egészen furcsát, szokatlant tett. A gyenge, csontos bal kezét felemelte a paplanról, ráhelyezte a csuklómra, és reszelős hangon megszólalt:
– Lányom, menj, hozz egy kis mangót.
Megdermedtem. Az apám egész életében halálosan allergiás volt a mangókra. Már a gyümölcs puszta illatától is hólyagos kiütések borították el a bőrét, a torkát pedig fullasztó görcs fenyegette; ezt a házunkban még kimondani is tilos volt. Meglepetten, rémülten néztem a tekintetébe.
Ekkor apám, arcának még mozgásképes bal felével, egy apró, cinkos intést adott nekem a bal szemével. A tekintetében nem a zavart beteg kétségbeesése ült, hanem a tiszta, éber intelligencia, amelyet tízéves koromban láttam nála, mikor valamilyen bonyolult gyári mechanikát tervezett újra.
Megértettem, hogy egyedül akar lenni velük, bár akkor még fogalmam sem volt róla, miért vállalja ezt a kockázatot.
Bólintottam, kimentem a folyosóra, de mielőtt megtehettem volna az első lépést a kijárat felé, a szemem sarkából észrevettem egy régi telefont az ágya melletti éjjeliszekrényen, félig egy géztekercs alá rejtve. A készülék képernyője hosszában meg volt repedve, az akkumulátora alig bírta, és apa hetek óta kitartóan kért, hogy tanítsam meg videózni vele, mutassam meg, melyik gombbal indul el a felvétel, és hová mentődnek a felvételek a belső memóriában. Csak akkor döbbentem rá: a kamera lencséje pontosan az ágy és a látogatói székek irányába nézett.
Húsz perccel később, amikor visszatértem a folyosóról egy pohár vízzel, Ricardo éppen néhány többoldalas dokumentumot pakolt elégedett vigyorral a fekete aktatáskájába. Lorena a retiküljét igazgatta, a szürke zakós férfi pedig sietősen tette zsebre a tollát.
– Kész. Apa épp most biztosította a vagyonát. Mostantól minden hivatalos mederben folyik – bökte ki a bátyám flegmán, majd búcsúzás nélkül elviharzottak.
Apám mélyen hallgatott. A szemét lehunyva feküdt, a légzése egyenletesnek tűnt, de a pulzusmérő kijelzője magasabb értéket mutatott a megszokottnál. Azon az estén, amikor a látogatási idő lejárt, és a nővér jelezte, hogy ideje távoznom, apa gyenge hangon csak a kék jegyzetfüzetét kérte tőlem, amit a táskámban vittem be neki.
– Ne vesztegesd az időd vitatkozásra, lányom. A dolgok bebizonyosodtak.
Hat hónappal később apa örökre elment. Otthon, a saját szobájában, a megszokott falak között halt meg, miközben a kezét mindkét tenyeremmel fogtam, és a fülébe suttogtam, mennyire szeretem őt. Mielőtt végleg lehunyta volna a szemét, az éjjeliszekrényről a reszkető ujjai közé fogta, majd átnyújtotta nekem a kopott acélszíjú, gravírozott karóráját, amit még a gyárban kapott a huszonötödik jubileumi évére.
