A barátom úgy gondolta, túlságosan csendes és visszahúzódó vagyok ahhoz, hogy valaha is szembeszálljak vele. Ezt a hitét annyira biztosra vette, hogy a barátai előtt gúnyolódott rajtam, miközben az én írásomat gátlástalanul a sajátjaként adta be. Fogtam a méregdrága karácsonyi ajándékát, visszavettem, és egyszerűen eltűntem az életéből. Órákkal később tizenkét kétségbeesett, pániktól fűtött üzenetből derült ki számomra, hogy mit is félt valójában elveszíteni.

Az első saját cikkem, ami már hivatalosan is az én nevem alatt jelent meg, sokkal rövidebb és szerényebb volt, mint amilyenekkel Ethan oly büszkén dicsekedett. Nem lett belőle vírusként terjedő szenzáció. Senki sem rendezett pezsgős bulit a tiszteletemre, és nem veregették a vállamat. De amikor a hónap végén megérkezett a hivatalos fizetés, a számla legtetején végre tisztán és büszkén az én nevem szerepelt.

Ethan újév napján még tett egy utolsó, szánalmas próbálkozást, és küldött egy üzenetet:
„Remélem, ez a kis bosszúhadjárat és az, hogy bizonygattad az igazadat, megérte azt, hogy elveszítettél minket.”

Egyetlen másodpercig sem haboztam. Válasz nélkül, azonnal töröltem az üzenetet, és letiltottam a számát.

Ő még mindig meg volt győződve róla, hogy egy kegyetlen vicc, egy ellopott cikk vagy egy visszavett méregdrága óra miatt hagytam el. Az igazság azonban sokkal egyszerűbb és fájdalmasabb volt ennél. Két teljes évet töltöttem azzal, hogy önként összezsugorítottam és elnémítottam magam, csak azért, hogy ő nagyobbnak, okosabbnak és sikeresebbnek tűnhessen mellettem. Amint ezzel felhagytam, és megvontam tőle a fényemet, ő végre tökéletes pontossággal megmutatta, hogy mit is értékelt bennem valójában: nem engem, csak a hasznot, amit belőlem húzhatott.