Sheila összefonta a karját.
“Hallgass az apádra, Victoria. A panaszkodás semmin sem változtat. 25 000 dollárunk van. Ez elég Gregory félévének fedezésére. Tekintsd ezt úgy, mint a család sikerébe fektetett befektetésedre.”
Befektetés.
Olyan érzés volt, mintha valami értékeset egyszerűen elvették volna tőlem, és másnak adták volna át.
“Azok a vésők Albert nagypapától jöttek,” mondtam. “Nem lehet csak úgy pótolni őket. Még figyelmeztetni sem tudtál.”
Philip előrehajolt.
“Örökségek vagy sem, most már eltűntek. Ülj le és egyél. Beszélhetünk később az olcsóbb pótlásokról.”
Állva maradtam.
Egyik arcról a másikra néztem.
Philip tekintélye.
Judith csendje.
Gregory unalma.
Sheila beavatkozása.
Keith tehetetlen arckifejezése.
A szoba hirtelen sokkal kisebbnek tűnt, a hideg denveri éjszaka az ablakokhoz nyomódott.
Valami megmozdult bennem.
A sokk még mindig ott volt, de mögötte egy csendesebb fajta harag volt, amit nem kellett kiabálni.
Felmentem az emeletre, beléptem a szobámba, és bezártam az ajtót.
A tér hirtelen idegennek tűnt.
Egyszerű falak. Egy olcsó íróasztal. Bútorokat, amiket sosem választottam igazán.
Egy újabb emlékeztető, hogy ez a ház soha nem érezte magát teljesen az enyémnek.
A telefonom szinte azonnal rezegett az éjjeliszekrényen.
Anya.
“Victoria, gyere le és kérj bocsánatot. Tönkreteszed a vacsorát. Apa mérges.”
Bámultam az üzenetet.
Miért kell bocsánatot kérni?
Újabb zümmögés.
Gregory.
