Én nyugodtan bólintottam, és elköltöztem, egy hónap múlva pedig ő egyedül már nem bírta fizetni a lakbért.
Aznap este vitatkoztam először Pállal úgy, hogy a mondatok mögött nem maradt tér a kibékülésnek. Amikor elmagyarázta nekem, hogy ki tart el kit a házunkban, előttünk a megterített asztalon még ott gőzölgött a friss vacsora, amit nem ő vásárolt meg. Mellette hevert a borítékból kibontott közüzemi számla, amelyet az én bankkártyámról egyenlítettem ki, az előszobai fogason pedig a nehéz, szervizszagú munkásdzsekije száradt, amit aznap délután az én pénzemen vett mosóporral mostam tisztára. Mindezeket mintha észre sem vette volna. A szeme előtt kizárólag a saját nagysága lebegett.
Nem nyitottam meg a banki alkalmazást, és nem kezdtem el újra felmutatni a rideg tételeket. Csak bólintottam, elvittem a konyhapultról a kihűlőfélben lévő teáscsészémet, és arra gondoltam, hogy bizonyos megjegyzéseket a legbölcsebb dolog szó szerint venni. Pál akkor még nem értette, miért hagytam abba ilyen váratlanul a tiltakozást. Azt hitte, a csendem a beletörődés jele.
Egy nagy fizetés
Hat esztendeje kötöttük össze az életünket, és az utóbbi három évben egy tágas, kétszobás lakást béreltünk Szamara egyik békésebb kerületében. Könyvelőként dolgoztam egy helyi nagykereskedelmi cégnél, ahol a havi bérem stabilan hatvankétezer rubelt tett ki. Pál egy forgalmas autószervizben dolgozott műszakvezető mesterként, és a borravalókkal, túlórákkal kiegészülve általában hetvennyolcezer rubelt hozott haza havonta.
Amikor beköltöztünk a bérleménybe, a tulajdonos Pál nevére állította ki a szerződést. Engem pusztán társbérlőként, együtt élő házastársként jegyeztek be az okiratba. A lakbér pontosan harmincezer rubelre rúgott minden egyes periódusban. Pál minden hónap ötödik napján utalta át ezt a kerek összeget a főbérlőnek, én pedig vállaltam a közüzemi terheket, az internetszolgáltatást, az élelmiszer-beszerzést, a háztartási vegyszereket és mindazon apró kellékeket, amelyek a rendezett mindennapokhoz elengedhetetlenek. A jelentősebb kiadásokat mindig közös megegyezéssel intéztük.
Kezdetben senki sem méricskélte patikamérlegen, ha az egyikünk néhány ezer rubellel többet adott bele a közösbe. A harmónia mindaddig tartott, amíg Pál hitelre meg nem vásárolt egy használt szedánt. A havi fix kiadásaihoz ekkor társult egy tizenhétezer rubelt meghaladó törlesztőrészlet. Nem gördítettem akadályt a vágya elé, hiszen az autóvezetés régi álma volt, és valóban azzal járt hajnalonta a műhelybe. Csakhogy ettől a naptól kezdve egyre gyanakvóbban kezdte figyelni az én költéseimet.
Az első komolyabb súrlódás egy hétköznapi élelmiszer-kiszállítás miatt pattant ki. Hosszúra nyúlt a zárás az irodában, rengeteg számlát kellett könyvelnem, így csak fél nyolc után értem a lépcsőházba. Még a munkahelyi asztalom mellől rendeltem ivóvizet, lisztet, burgonyát, friss tejet, kenyeret és csirkehúst. A futár épp letette a nehéz kartondobozokat az előszobakőre, és én még a kicsomagolással bajlódtam, amikor a zárban megfordult Pál kulcsa.
Végigmérte a padlón sorakozó szatyrokat, majd szemöldökét ráncolva kérdezte:
– Magadtól már képtelen vagy elmenni a sarki közértbe?
Levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, és bevonult utánam a konyhába. Éppen a tejesdobozt igazítottam a rekeszbe.
– El tudnék menni. Csak ma este nyolckor léptem ki az irodából, és nem akartam nehéz táskákat cipelni a sötétben.
– A kiszállításért is felárat számolnak ám.
– Százkilencven rubel volt az egész díj.
Gúnyosan rázta a fejét.
– Pontosan az ilyen „százkilencvenekből” folyik el észrevétlenül a pénz a háztartásból.
Akkor még fáradt mosollyal elütöttem a megjegyzést. Negyedórával később Pál már jóízűen fogyasztotta a frissen készített vacsorát, és azt firtatta, maradt-e még a fokhagymás szószból. A beszélgetés feledésbe is merülhetett volna, ha az elkövetkező hetekben nem tér vissza makacs rendszerességgel.
Ami csak úgy megjelenik
Egy héttel később két új pamuttörölközőt vásároltam a régiek helyére, amelyeknek a szélei már teljesen felfeslettek. Pál azonnal számonkérte rajtam, minek halmozunk felesleges holmikat a fürdőszobában. Máskor új betéteket rendeltem a vízszűrő kancsóhoz, amire ridegen megjegyezte: megvárhattam volna velük a következő fizetést.
Mindeközben a legtermészetesebb módon használta a lakásban felbukkanó javakat. Ha kiürült a mosószeres flakon, felvont szemöldökkel kérdezte, beszereztem-e az utánpótlást. Ha megfogyatkozott a szemes kávé a tartályban, reggelente figyelmeztetett, hogy ideje lenne rendelni. Amikor pedig nem lelte a megszokott füstölt sonkát a polcon, olyan sértett arccal csapta be a hűtőajtót, mintha valaki szándékosan felrúgta volna az otthoni rendet.
Egy szombat délelőtt tanácstalanul bámult a polcokra.
– Elfogyott a sajtunk?
A konyhaasztalnál ültem egy füzettel, épp a heti menüt terveztem.
– Tegnap fogyott el. Ma terveztem pótolni.
– És figyelj oda, hogy rendes kenyeret hozzál, ne azt a morzsálódót.
Ekkor hasított belém a felismerés: Pál szemében ezek a tételek láthatatlanok maradtak. Nem tekintette őket valós anyagi hozzájárulásnak. Számára az egyetlen létező teher a harmincezer rubeles bérleti díj volt, amelyet ő utalt el a tulajdonosnak, míg a tiszta törölköző, a forró étel, a teli kamra és az illatos ruhák az ő univerzumában maguktól, magától értetődő természeti adottságként keletkeztek.
A hónap utolsó napján megnyitottam a mobilbankomat, és egy lapra kigyűjtöttem a kiadásokat: élelmiszerhuszonegyezer-négyszáz rubel, közüzemi számlák ötezer-ötszáz, szélessávú internet és televízió ezerkettőszáz, tisztítószerek és drogéria kétezer-hétszáz rubel. Összesen valamivel több mint harmincezer rubel jött ki a végére.
