Megkérdeztem Alexandert, miért segít nekem, miért kockáztatja a saját nyugalmát. A hatalmas padlótól mennyezetig érő ablakok mellett állt, némán figyelve a felhőkarcolók között kígyózó éjszakai forgalom fénycsíkjait. „Mert amit a férje az ön választási lehetőségeiről mondott, az hazugság volt” – válaszolta lassan. „És mert az édesanyja egykor hatalmas szolgálatot tett a családomnak.” Egyetlen pillanatig sem próbálta meg úgy beállítani a világát, mintha az tiszta vagy békés lenne. Nyíltan elismerte, hogy az a bizonyos eltűnt főkönyv valószínűleg rengeteg sötét bűncselekmény bizonyítékát tartalmazza, beleértve azokat is, amelyeket az ő saját emberei követtek el. Őszintén figyelmeztetett, hogy bárki, aki ezt a naplót keresi, rendkívül veszélyes lehet. Sokkal jobban értékeltem ezt a nyers, kendőzetlen figyelmeztetést, mint valami üres ígéretet a tökéletes biztonságról. Derek egész életemben olyan dolgokat ígért, amiket soha nem tudott, vagy nem is akart megadni nekem.
Lucia azt javasolta, hogy diszkréten dokumentáljuk a testemen lévő sérüléseket, és minél hamarabb lépjünk kapcsolatba egy független, megbízható ügyvéddel. Beleegyeztem a fényképek elkészítésébe, de jeleztem, hogy még nem állok készen hivatalos rendőrségi vallomást tenni. Minden további erőltetés nélkül elfogadta a döntésemet. Alexander tájékoztatott, hogy rendelkeznek egy vendéglakással egy szigorúan őrzött, biztonságos épületben, de nyomatékosan hangsúlyozta, hogy semmiféle kötelezettségem nincs oda menni. Választhattam egy szállodát, Nora otthonát, vagy akár egy nőotthont is. Hosszú, feszült percekig csak meredt a kinti utcára az üvegen keresztül, és kétségbeesetten próbáltam rájönni, mit is akarok én valójában, ahelyett, hogy megint azt a választ keresném, ami a legkevesebb embert haragítja meg. „Látni akarom Norát” – mondtam végül, és a hangom most már nem remegett. „Akkor ezt intézzük el először” – bólintott a férfi.
Mielőtt elindultunk volna az irodából, megkértem őket, hadd vizsgáljam meg még egyszer, utoljára azt a rejtélyes fényképet. A raktárak a Halsted utcai régi vasúti depó mögött sorakoztak. Pontosan az a hely volt, ahová anyám kiskoromban oly sokszor elvitt a hűvös szombat reggeleken. Tisztán emlékeztem a nedves beton jellegzetes, eső áztatta illatára, a rozsdás kólaautomatára, ami mindig elnyelte az aprópénzt, és arra, ahogy anyám mosolyogva arra kért: számoljam meg a kék csillagokat a falon, valahányszor félni kezdek. Mindig is azt hittem, hogy ez csak egy ártatlan, figyelemelterelő játék. Most, ahogy a fotót meredten vizsgáltam, hirtelen belém hasított a felismerés: vajon mindvégig irányokat tanított nekem?
Ebben a pillanatban Alexander telefonja élesen megrezzent az asztalon. Lucia gyorsan átfutotta a beérkezett üzenetet, és az arca másodpercek alatt hamuszürkévé vált. „Épp most törtek be a raktárépületbe” – mondta fojtott hangon. „A gondnok találta meg a levágott lakatot, és a betolakodó kifejezetten Rose Bennett raktárát kereste.” Alexander tekintete azonnal a fényképre villant. „Derek?” – kérdezte röviden. Lucia lassan megrázta a fejét. „Nem tudjuk. De a látogató hagyott valamit Emilynek.” Ezzel lassan felém fordította a tablet képernyőjét. Egyetlen, éles kép töltötte be a kijelzőt: édesanyám jellegzetes kék csillaga, vastag filccel ráfirkálva egy szakadt boríték hátoldalára, alatta pedig öt sietős, kézzel írt szó állt:
EMILY, NE BÍZZ A FÉNYKÉPBEN.
Kíváncsi vagy a történet folytatására? Tudni akarod, mit rejtett valójában a raktár, és ki hagyta az üzenetet? Kattints ide a folytatásért!
