2. Fejezet: KÉRDÉSEK, AMELYEK VALÓJÁBAN NEM VOLTAK KÉRDÉSEK
A kórházi sürgősségi osztály mennyezetén vibráló neoncsövek könyörtelen fehérséggel világították meg az életem romjait. A fertőtlenítőszer szúrós, maró szaga keveredett a bőrömre tapadt hideg verítékkel és a megaláztatás keserű ízével. Az orvos, egy harmincas évei végén járó, kimerült rezidens, rutinszerű mozdulattal hajtotta le a leleteimet tartalmazó műanyag mappát, majd felém fordult. Hangjából a szakmai távolságtartás és a felszínes megnyugtatás furcsa elegye áradt: szerencsésnek nevezett.
A száraz orvosi diagnózis szerint agyrázkódást szenvedtem. A jobb csípőmön hatalmas, sötétedő haematoma éktelenkedett, a bal vállamban meghúzódtak az inak, a fejbőrömből pedig szabályos csomókban tépték ki az őszülő hajamat. A csuklóm köré és a tarkóm érzékeny bőrére ujjlenyomat formájú, lilásvörös foltok rajzolódtak ki – mindegyik egy-egy eleven, lüktető bizonyítéka a könyörtelen szorításnak. Nem tört el egyetlen csontom sem.
Az orvos ezt olyan hangsúllyal közölte, mintha a törések hiánya automatikusan kizárná a súlyos sérülést. Pontosan értettem az anatómiai logikáját. De azt is tisztán felfogtam abban a dermesztő pillanatban, hogy ez az ember még soha életében nem tapasztalta meg azt a felfoghatatlan poklot, amikor az ember egyetlen édes gyermeke egyenesen a szemébe néz, és kimondja: te egy senki vagy, egy semmi, egy felesleges akadály.
A kórteremben a kórbonctani csendet csak az infúziós állvány halk zörgése törte meg. Mrs. Alvarez ott ült a vaságyam mellett egy kopott műanyag széken, miközben egy fiatal nővér óvatos, steril gézlappal próbálta megtisztítani a felszakadt, vérző sebet a szám belsejében. A szomszédom keresztneve Elena volt. Tizenkilenc esztendeje költöztünk egymás mellé a csendes külvárosi utcában, és bár majdnem két évtizede ismertük egymás életének legapróbb rezdüléseit, a generációnkra jellemző tisztelettudó távolságtartás miatt mindeddig makacsul ragaszkodtunk a „Mrs. Bennett” és „Mrs. Alvarez” megszólításokhoz. Az, hogy most a keresztnevén szólítottam, szokatlanul bensőségesnek, szinte idegennek hatott. Azon a gyötrelmes éjszakán azonban pontosan erre az emberi közelségre volt szükségem a túléléshez.
– Elena – suttogtam, és a hangom megrepedt a fájdalomtól.
Felnézett. Kezében ott volt a büféből hozott papírpoharas kávé, amelyhez hozzá sem nyúlt; a fekete folyadék felszíne már rég megdermedt és kihűlt. Szemeiben mélységes szomorúság és a szemtanúk tehetetlen dühe tükröződött. Régóta várta, hogy feltegyem ezt a kérdést.
– Mit hallottál? – kérdeztem, és a szívem zakatolása felerősödött a mellkasomban.
Letette a poharat az éjjeliszekrény szélére, majd mély levegőt vett, mintha minden egyes szó kimondása fizikai erőfeszítést követelne tőle.
– Éppen a rózsabokrokat öntöztem kint – kezdte halkan.
– A házatok oldalsó részénél?
Bólintott, tekintetét egy pillanatra a padló zöld linóleumára szegezve.
– Pontosan ott. Ezért nem vehettek észre az ablakból. A te konyhaablakod pedig félig nyitva állt.
Lehunytam a szememet. Hirtelen visszatért a délután képe. Október vége volt, de a nap még szokatlanul melegen, szinte nyárias erővel tűzött le a kertre. Emlékeztem a pillanatra, amikor teavíz forralása közben kitártam a szárnyat, hogy beengedjem a friss, őszi avarillatot.
– Mit hallottál, Elena? Kérlek, ne kímélj.
– Először csak a szokásos beszélgetést. A te hangodat és Claire-ét. Esküszöm, nem akartam hallgatózni, azonnal vissza akartam menni a házba…
– Tudom. Nem is feltételeztem rólad.
– Aztán Derek hirtelen elkezdett kiabálni. Olyan hangja volt, mint egy ketrecbe zárt vadállatnak.
Kinyitottam a szemem, a szoba körvonalai élesebbé váltak a felbukkanó rettegéstől.
– Derek aláírásokról beszélt, ordított – folytatta Elena, és az ujjai görcsösen összefonódtak az ölében.
A szívverésem üteme megváltozott, szabálytalanul, nehezen vert a bordáim alatt.
– Pontosan mit mondott?
– Nem értettem minden egyes mondatot, a víz is csobogott a csőből. De azt a mondatot tisztán kivettem: „Az elsőt már úgyis aláírtad!” Erre te azt kiáltottad vissza: „Azt a papírt én soha az életben nem írtam alá!”
Megmarkoltam a kórházi takaró durva, keményített pamutját. A körmöm belemélyedt az anyagba. Emlékeztem.
Egészen addig a pillanatig a délutáni események csupán összefüggéstelen, vérfoltos mozaikdarabkákban léteztek az emlékezetemben. A zsigeri rémület sajnos képes erre: szilánkokra zúzza az ember elméjét, és a traumatikus darabokat szétszórja a tudat legsötétebb sarkaiba. Elena szavai azonban hirtelen helyrerántották a legfontosabb láncszemet.
Láttam magam előtt Dereket, amint terpeszben áll a konyhaasztalom mellett. A sötétkék iratgyűjtő mappa kinyitva hevert a viaszosvásznon. Egyetlen, sűrűn gépelt lap feküdt a csészém mellett. Claire a mosogató peremének dőlt, karba tett kézzel, hideg, idegen tekintettel bámulva rám.
– Csak írd alá, anya. Ne csinálj ebből megint drámát – sürgetett a lányom.
– Mi ez egyáltalán? – kérdeztem gyanakvón, miközben az olvasószemüvegemért nyúltam.
– Csupán egy egyszerű felhatalmazás, ami lehetővé teszi, hogy kapcsolatba lépjek a pénzügyi tanácsadóddal, ha te éppen nem vagy elérhető, vagy rosszul lennél.
– Van saját pénzügyi tanácsadóm, Claire. Mindig közvetlenül vele intézem a dolgaimat.
– Pontosan tudom. És éppen ez a lényeg! Nem hagyhatod, hogy minden rajtad múljon.
– Akkor miért lenne szüksége rád? Miért nem hívhat fel engem bármikor?
Derek nehézkesen, türelmetlenül felsóhajtott, és a tenyerével rácsapott az asztallapra.
– Margaret, már megint feleslegesen bonyolítod a helyzetet! Mi csak segíteni próbálunk neked!
