De volt egy kérdés, amit már nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

“Edward,” mondtam, “mit értett apád aktájáról?”

Elővette a vízpoharát, és ivás nélkül letette.

“Anya, ne a gyerekek előtt.”

Ez volt az első ésszerű dolog, amit egész este mondott.

Megkértem Sarah-t és Dylant, hogy vigyék be a desszertjeiket a nappaliba. Sarah habozott, de Dylan a vállára tette a kezét, és a karácsonyfa felé vezette.

Amikor nem hallottak, visszafordultam a fiamhoz.

“Most mondd el.”

Linda összefonta a karját.

“Mielőtt belevágnánk ebbe a családi drámába, szerintem tisztáznunk kell valamit. Edward és én nem fogunk örökké ideiglenes vendégként kezelni minket.”

Ránéztem.

“Hat napja vagy itt.”

“És az elmúlt hat nap alatt rájöttem, hogy ebben a háztartásban egyáltalán nincs szervezet.”

“Linda.”

“Négy szobás házad van, Margaret. Egyedül élsz itt. Közben Edwarddal az egyik vendégszobába kell bezárkoznunk, míg a gyerekeink a másikban osztoznak.”

A hálószobám felé vezető folyosó felé néztem.

Ekkor értettem végül, miért érdeklődött ennyire.

Hat nappal korábban éjjel 10:42-kor szólt meg a telefon.

Emlékeztem arra az időre, mert épp most fejeztem be az olvasást az ágyban, és éppen kikapcsoltam a lámpát.

Edward nyomorultnak hangzott.

“Anya, kérdeznem kell valamit.”

“Mi a baj, drágám?”

“Elvesztettem az állásomat.”

Felültem egyenesen.

Elmagyarázta, hogy a cég, ahol dolgozott, megszüntette a pozícióját. Nem számított rá. Le volt maradva a számlákkal, a család bérleti szerződése lejárt, és nem tudta, hogyan bírják majd meg a következő havi lakbért.

Hallgattam, miközben próbált nem sírni.

Aztán kimondta azokat a szavakat, amelyek minden más gondolatot eltüntettek.

“Anya, nem tudom, hová kellene mennünk.”

Nem kértem, hogy lássam a bankszámlakivonatait.

Nem kérdeztem meg, miért várt, amíg a dolgok ennyire kétségbeesővé váltak.

Nem kérdeztem, hogy Linda szülei tudnának-e segíteni.

Egyszerűen csak annyit mondtam: “Hozd ide azokat a gyerekeket. Majd mindent megoldunk.”

Mindig így reagáltam a fiam vészhelyzeteire.

Másnap délutánra négy további ember és rendkívüli számú bőrönd töltötte meg a folyosómat.

Dylan két sporttáskát vitt fel az emeletre, anélkül, hogy megkérte volna. Sarah olyan szorosan ölelt, hogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat.

“Köszönöm, nagymama.”

Megcsókoltam a feje tetejét.

“Mindig szívesen látunk itt, drágám.”

Linda elhaladt mellettünk, és végigmérte a nappalit.

“Nos, legalább bőven van hely.”

Próbáltam ezt hálának venni.

 

Mielőtt megmutattam volna, hol vannak a törölközők, témát váltott.

“Melyik hálószobát kapjuk Edwarddal és én?”

Felvezettem a nagyobb vendégszobába, ahonnan a hátsó udvarra nézett.

Aznap reggel kimostam a lepedőket, és egy vázát tettem mesterséges téli bogyókból a komódra.

Linda kinyitotta a szekrényt.

“Ez az?”

“Ez egy jó méretű szoba.”

A folyosó másik végére pillantott.

“Mi van benne?”

“A hálószobám.”

Elment, és kinyitotta az ajtót, mielőtt megállíthattam volna.

Anthony-val azon a szobán éltünk, mióta Edward hatéves lett.

A régi tölgyágyunk a falnak támaszkodott. Anthony olvasószéke az ablak mellett ült. A kék gyapjútakarója a karjára volt hajtva, pontosan ott, ahol szerettem tartani.

Linda kinyitotta a szekrényt.

“Ó, ez sokkal jobb.”

Beléptem az ajtóba.

“Linda, hálás lennék, ha nem néznéd át a dolgaimat.”

Úgy nézett rám, mintha ésszerűtlen kérést tettem volna.

“Család vagyunk.”

“Természetesen azok vagyunk.”

“Akkor miért viselkedsz úgy, mintha idegen lennék?”

Nem tudtam, mit mondjak erre.

Úgy neveltek, hogy a vendégszeretet azt jelenti, hogy kényelmessé teszik az embereket, még akkor is, ha ez valamibe kerül.

Ezért témát váltottam, és felajánlottam, hogy segítek kipakolni.

Aznap este csirkét és gombócot készítettem, mert Edward gyerekként imádta őket.

Linda panaszkodott, hogy túl sok sót használtam.

Másnap reggel elmozdította a nappali székeimet, mert azt mondta, hogy a szoba elavultnak tűnt.

A harmadik napra már elkezdett beszélgetni a festékszínekről és a konyhaszekrényekről.

Találtam nyomtatott fényképeket a felújított konyhákról az étkezőasztalomon, valamint a kiméréseket a kamrámról és az emeleti szekrényekről.

Amikor megkérdeztem, mire valók, azt mondta, csak előre gondolkodik.

“Nincs ok, hogy ez a ház ne nézzen ki modernnek.”

Mondtam neki, hogy tetszik a konyhám.

Nevetett.

“Margaret, senki sem mondja, hogy rossz ízlésed van. De az emberek jóval azután is ragaszkodnak a dolgokhoz, hogy már nem praktikusak.”

Aznap délután észrevettem, hogy Anthony fa angyala eltűnt.

Átkutattam a kandallón, az oldalasztalokat és a karácsonyfa alatti dobozokat.

Végül a pince lépcsője közelében találtam, újságba csomagolva, egy dobozban, amelyen a RÉGI DÍSZEK felirat volt.

Egy törékeny szárny átszúródott a papíron.

Óvatosan emeltem ki.

Anthony faragta azt az angyalt a második karácsonyunk alatt a házban, amikor szűkös volt a pénz, és nem engedhettük meg magunknak azokat a díszítéseket, amiket az áruházak kirakatában csodáltam.

Három estét töltött a pincéjében a műhelyében, hogy elkészítse.

Még mindig emlékszem, hogy lementem a lépcsőn, és fűrészporral borítva találtam.

“Mit készítesz?”

“Még semmi, amit helyeselnél.”

Karácsony reggelén az angyalt a kandallóra helyezte.

Az egyik szárny kissé lefelé hajolt.

Felajánlottam, hogy segítek kiegyenesíteni.

Megrázta a fejét.

 

“Hagyd békén, Maggie. Van benne jelleme.”

Minden karácsonykor ugyanarra a helyre tért vissza.

Anthony halála után néha megérintettem azt a görbe szárnyat, amikor a ház túl csendesnek tűnt.

Az, hogy az angyal úgy csomagolt el, mint valami értéktelen, jobban fájt, mint amit Linda megértett volna.

Amikor megkérdeztem, miért mozgatta, nem próbálta úgy tenni, mintha véletlen lett volna.