Ashley hisztérikusan törölgette a bőrét, közben követelőzve rázta a férje karját, hogy tegyen valamit a szörnyű sérelméért. Daniel átkarolta a felesége vállát, rám nézett, de a tekintetében nem megbánás, hanem rideg csalódottság ült. Nem kérdezte meg, miért telt be a pohár; csak az asszony hisztériáját látta.

– Ezt másképp is elintézhetted volna – vetette oda megvetően.

– A feleséged is beszélhetett volna másképp.

Daniel felkapta Ashley táskáját az előszobafogasról, kitessékelte az ajtón a zokogást színlelő nőt, majd egyetlen szó nélkül bevágta maga mögött a bejárati ajtót.

Hosszú percekig mozdulatlanul álltam a néma étkezőben, hallgatva a csendet, amely rátelepedett azokra a falakra, amelyeket Robert és én egy életen át szeretettel töltöttünk meg. Szégyelltem, hogy elveszítettem az önuralmamat és vizet öntöttem egy emberre, de ezerszer jobban fájt az a felismerés, hogy a saját fiam szemében az emberi méltóságom nem volt több egy alkudozásra ítélt árucikknél.

Másnap reggel megcsörrent a telefon. Daniel hívott. Rideg, távolságtartó hangon közölte, hogy Ashley-t mérhetetlenül megaláztam, mély lelki traumát okoztam neki, és amíg nem kérek tőle személyesen és megalázkodva bocsánatot, ne is számítsak arra, hogy láthatom az unokáimat.

Emlékeztettem arra, milyen szavakkal illette a koromat, az otthonomat és a létezésemet, mintha már csak egy elásásra váró hulla lennék a sarokban.

– Ő csak mindenkinek a legjobbat akarja, anya! – erősködött Daniel konokul.