His gaze traveled down the center aisle, past the white tablecloths, past the frozen faces of his business partners, past the high-definition cameras on their metal tripods, until his eyes hit mine.
The change in his face was not cinematic. It was structural, like a retaining wall giving way after three days of mudslides.
Bőrének egészséges fénye zsíros, szürke sápadtsággá vált. Az állkapcsa, amely nemes, sztoikus gyászt tükrözött, elernyedett, alsó ajka lehullott, míg a fogai ki nem tűntek – kicsi, száraz és sárga a halogén fényben. Keze továbbra is lebegett a diópuldon, de a fa nyögött a tenyere alatt, ahogy a térdei három hüvelykkel elmozdultak, próbálva és sikertelenül találni a színpad emelői ellen.
Nem mozdult. Nem szólt. Úgy nézett rám, ahogy egy hűtlen férfi egy szellemet néz, amikor hajnali háromkor kattan a zár a bejárati ajtón.
Megálltam a színpad lábától harminc lábnyira a 4. és 5. asztal között, közvetlenül a központi kamera fő látómezőjében.
Lehajoltam, megfogtam a halványkék hortenzia takaró sarkát, és két hüvelykkel hátrahajtottam, hogy felfedjem June arcát. Most már ébren volt, sötét, palaszürke szemei pislogtak a bálterem fényei fényében, apró ökle pedig felnyúlt, hogy a szatén sapka kötését támadja.
Mindkét kezemet a babakocsi fekete bőr kormányán tartottam. Nem állítottam be a testtartásomat. Nem nyúltam el a zsebkendőért. Nem emeltem fel a hangom sikoltásra.
“Nem veszítettél el abban a tűzben, Brett,” mondtam.
A hangom nem volt hangos, de tiszta, hideg rezonanciája volt, mint egy akusztikus tér, amely minden suttogást a galéria hátsó sorába szállít.
“Ott hagytál.”
