– Nem, húgom. Az az én cégem kártyája volt. Te pedig soha egyetlen centet sem kerestél meg abból a pénzből. És ha már a kényelmedről beszélünk: ne a buckheadi penthouse-ba vitesd magad a reptérről.

– Miért, hova mennék?! – kérdezte gyanakodva, hangjában most először jelent meg a pánik halvány nyoma.

– Bárhová, ahol van pénzed kifizetni egy motelszobát – mondtam kimérten. – A bérleti szerződésedet reggel felmondtam. A zárakat kicserélték. A Louis Vuitton bőröndjeidet, amiket szintén az én pénzemen vettél, a házmester egy raktárba vitette. Ha megpróbálsz bemenni az épületbe, a biztonságiak birtokháborításért letartóztatnak.

– Te ezt nem teheted meg! Apa megöl! Tönkreteszlek, Emily! Esküszöm, hogy…

Kinyomtam a telefont. A szobában beállt a csend, csak a légkondicionáló halk zúgása maradt meg.

– Ez csak az első hullám volt – mondta Rachel, miközben az órájára pillantott. – Jonathan most kapja meg a bírósági idézést és az azonnali felmondásunkat. Tíz percen belül itt lesz.

– Nem fog idejönni – ráztam meg a fejem. – Jonathan Bennett túl büszke ahhoz, hogy a te irodádba jöjjön könyörögni. Ő a saját pályáján akar játszani. A cégközpontba fog menni, hogy mentse a menthetőt a szerverekről.

– Akkor ideje elindulnunk – mondta Rachel, és felállt az asztalától, kezében egy fekete aktatáskával. – A seriffhelyettesek nyolc harminckor találkoznak velünk a Bennett Construction székháza előtt.

3. Fejezet – A kártyavár romjai
A Bennett Construction Holdings ötemeletes üvegpalotája a belváros szélén magasodott. Az épületet tizenöt évvel ezelőtt húzták fel, abban az időben, amikor a cég még valóban nyereséges volt, és nem offshore alapokból fedezte a működését. A bejáratnál két fekete rendőrautó parkolt villogó fényekkel.

Amikor Rachel és én beléptünk az előcsarnokba, a recepciós lány sápadtan nézett ránk. A folyosókon síri csend honolt; az alkalmazottak ijedten kukucskáltak ki az irodákból, miközben két megyei végrehajtó éppen a zárak lepecsételését készítette elő.

Apám az ötödik emeleti elnöki irodában volt.

Mire felértünk a privát lifttel, a dolgozószoba ajtaja szélesre tárva állt. Jonathan Bennett a hatalmas íróasztala mögött állt, zakó nélkül, ingujjai feltűrve, a nyakkendője félrecsúszva. Papírokat tömött egy aktatáskába, miközben anyám a bőrkanapén ült, és hisztérikusan zokogott, zsebkendőjével a szemét törölgetve.

Amikor beléptem, apám felemelte a fejét. A szeme vörös volt a dühtől és az álmatlanságtól.

– Hát van képed idejönni? – mordult fel, hangja betöltötte a hatalmas teret. – Te hálátlan, nyomorult féreg! Te küldted rám a felügyeletet? Te merészelted zárolni a számláimat?! Harminc év munkáját döntöd romba egyetlen éjszaka alatt a bosszúvágyad miatt!

Nyugodtan léptem közelebb, kezeimet a kabátom zsebében tartva. Nem volt bennem félelem. Az a rettegés, amit gyermekkoromban éreztem az ordítása hallatán, teljesen elpárolgott. Csak szánalmat éreztem egy bukott ember iránt, aki még mindig azt hiszi, hogy ő irányítja a világot.

– Nem én döntöttem romba a cégedet, Jonathan – mondtam halkan, szándékosan elhagyva az „apa” megszólítást. – Te magad tetted meg, amikor spóroltál az acélon a River North parkolóházánál. Te tetted meg, amikor a Sovereign Truston keresztül mostad tisztára a megyei pénzeket. Én csupán kihúztam a dugót a kádból, mielőtt magaddal rántasz a mélybe.

Eleanor felugrott a kanapéról, arca eltorzult a méregtől.

– Hogy beszélhetsz így az apáddal?! – sikította. – Mi neveltünk fel! Mi adtunk neked mindent! Egy senki lennél nélkülünk! És most elzárod a pénzünket? Madison most hívott Miamiból, az utcára akarod tenni a saját testvéredet?! Milyen szörnyeteg vagy te?!

– Mindent ti adtatok? – kérdeztem, és a tekintetem anyámra szegeződött. – Tizenhat éves korom óta magamat tartom el. Az egyetemi tandíjamat én fizettem az éjszakai műszakokból. Az elmúlt hét évben pedig több mint négymillió dollárt szivattyúztatok ki belőlem. A házatokat, a nyaralásaitokat, Madison plasztikai műtéteit és a ti luxusautóitokat mind én fizettem. De ennek vége.

Rachel ekkor előrelépett, és egy vaskos paksamétát helyezett az íróasztalra.

– Jonathan Bennett úr – mondta a hivatalos hangján. – Átadom a Fulton Megyei Felsőbíróság végzését. Emily Bennett nevében azonnali hatállyal felmondtuk az egymillió-négyszázezer dollár értékű működési hitelkeretet. Mivel a fizetési határidő lejártáig a fedezet nem biztosított, a bíróság engedélyezte az előzetes kényszergondnokság elrendelését. A mai naptól kezdve ön nem léphet be a cég területére, nem férhet hozzá a szerverekhez, és nem rendelkezhet a társaság vagyona felett.

Apám elfehéredett. A kezében lévő papírlapok a padlóra hullottak.

– Ez… ez lehetetlen – dadogta. – Nekem vannak kapcsolataim. A polgármester a barátom! Felhívom a szenátort…

– A polgármester épp most ad sajtótájékoztatót a River North korrupciós botrányáról – vágott közbe Rachel hidegen. – Senki nem fogja felvenni a telefont önnek, Bennett úr. Ön politikai radioaktívvá vált.

– De a házunk… – szólalt meg Eleanor, és a hangja hirtelen elhalkult, ahogy a valóság kezdett áttörni a hisztériáján. – A buckheadi ház a miénk. Azt nem vehetitek el! Ott éltem harminc évig!

Lassan anyám felé fordultam.

– A ház soha nem volt a tiétek, anya. Nagyapa a Bennett Heritage Trustra hagyta. És a mai naptól a trust kizárólagos kezelője és kedvezményezettje én vagyok. A ti haszonélvezeti jogotok a cég csődjével megszűnt.