Gabriel folytatta.

“Kérem, vedd le a nyakláncot.”

Vanessa vonakodva nyúlt a kulcsért.

De Elena felemelte a kezét.

“Várj.”

Mindenki megállt.

Közvetlenül Gabrielre nézett.

“Nagyon kedves, uram. De nem akarom, hogy bárki sajnálatból vegye meg.”

Gabriel összevonta a szemöldökét.

“Nem ezt akartam.”

“Tudom.”

A pult felé lépett.

“A férjem azt mondta, hogy a kedvesség szép dolog, de a méltóság valami, amit az ember soha nem szabad feladni.”

Gabriel arca megváltozott.

“Mit mondtál?”

Elena meglepődöttnek tűnt.

“A férjem. Ő is mondta ezt.”

“Mi volt a neve?”

Habozott.

“Mateo Morales.”

Egy pillanatra Gabriel mintha nem kapna levegőt.

De szinte azonnal felépült.

“Kérlek,” mondta halkan. “Menj csak.”

Elena a régi táskáját az üvegre tette.

“Nem jótékonyságot vártam ide,” mondta, hangja egyre stabilabbá vált. “És biztosan nem azért jöttem ide, hogy kinevessenek rajta.”

Vanessa lehajtotta a tekintetét.

Elena kioldotta az első csomót.

Aztán a második.

Bent több gondosan összehajtott anyagdarab volt.

Levette a kis zsebkendőt.

Alatta egy keskeny fa doboz feküdt, amelyet az öreg sötétített.

Gabriel a dobozra nézett.

A fedelén egy apró szimbólum volt: egy ötágú csillag, amelyet két ívelt ág vesz körül.

Jobb keze lassan szorosabban szorította a pult szélét.

“Honnan szerezted ezt?”

Elena összevonta a szemöldökét.

“A férjemé volt.”

Gabriel közelebb lépett.

“Megnézhetem?”

Kinyitotta a dobozt.

Bent egy antik aranymedál, egy fakó fénykép és egy kék szalaggal összehajtott dokumentum feküdt.

Gabriel arca elfogyott.

A medál felé nyúlt, de megállította magát.

A tárgyat ugyanazzal az ötágú csillaggal vésték, amely a boltja bejárata felett jelent meg.

A csillag alatt két kezdőbetű volt.

M.M.

Gabriel valamit spanyolul suttogott.

Aztán Elenára nézett.

“Ki adta ezt a férjednek?”

“Senki. Ő csinálta.”

“Mikor?”

“Negyvenhárom évvel ezelőtt.”

Gabriel hátrabotott.

Natalie előresietett.

“Mr. Ramírez, jól van?”

Ő figyelmen kívül hagyta őt.

Tekintete továbbra is a medálon szegeződött.

Elena egyre nyugtalanabbnak tűnt.

“Uram, valami baj van?”

Gabriel nyelt egyet.

“Asszonyom, az a medál egy olyan férfié volt, akit apám harminc évig próbált megtalálni.”

Elena megmarkolta a fa dobozt.

“Miért?”

Gabriel a bemutatóterem hátsó részén lévő iroda felé nézett.

Aztán vissza rá.

“Mert az ember nélkül ez a cég soha nem létezett volna.”

Vanessa szája tátva maradt.

Gabriel a fakó fényképre mutatott.

“Szabad?”

Elena bólintott.

Óvatosan felemelte.

A fényképen két fiatal férfi állt egy apró műhely előtt.

Az egyik Mateo Morales volt.

A másik Gabriel apja, Arturo Ramírez volt.

Gabriel mindkettőt azonnal felismerte.

Látta egy másolatot abból a fényképből, amely apja privát széfjében volt bezárva.

De ebben volt valami más.

A hátoldalon kézzel írt üzenet borította.

Gabriel elolvasta.

Az arca teljesen elfehéredett.

“Mit ír rajta?” kérdezte Elena.

Hitetlenkedve nézett rá.

“Azt írja: ‘Mateónak, annak az embernek, aki velem építette ezt az álmot. Mindennek a fele mindig a tiéd lesz.'”

Elena lehunyta a szemét.

“A férjem egyszer mondta ezt.”

Gabriel élesen nézett rá.

“Mi történt vele?”

“Huszonhat éve halt meg.”

Fájdalmas csend következett.

Gabriel leült egy székbe.

“Apám azt mondta, hogy Mateo eltűnt, miután ellopta a cég pénzét.”

Elena szeme kinyílt.

“Mi?”

“Azt mondta, Mateo kiürítette az üzleti számlájukat és eltűnt. Majdnem tönkretette a céget.”

Elena megrázta a fejét.

“Nem.”

“Ezt mondták nekem.”

“Nem,” ismételte meg most már hangosabban. “Mateo soha nem tette volna ilyet.”

Gabriel a kék szalaggal megkötött dokumentumot nézte.

“Mi ez?”

Elena habozott.

“Egy level, amit a férjem hagyott nekem.”

“Elolvashatom?”

Az ujjai szorosabban megfeszültek.

“Évekig nem tudtam rávenni magam, hogy kinyissam. Mateo azt mondta, csak akkor olvassam el, ha valahogy bizonyítanom kell, ki is valójában.”

Gabriel ránézett.

“Miért hozd ide?”

Elena a nyaklánc felé pillantott.

“Mert felismertem azt a tervet.”

Gabriel lassan fordult.

A gyémántmedálra mutatott.

“A férjem negyvenhárom éve rajzolta azt a nyakláncot. A Remény Csillagának nevezte.”

Gabriel hirtelen felállt.

“Ez lehetetlen.”

“Miért?”

“Mert apám azt állította, ő tervezte.”

Elena ismét benyúlt a dobozba.

Levette a sárgult papírlapot.

A nyaklánc részletes rajza mutatott be, méretekkel, kövelhelyezésekkel és a kis gyémántok jellegzetes elrendezésével.

Az alján Mateo aláírása volt.

És egy randi.

1983. március 17.

Gabriel a rajzot bámulta.

A nyaklánc lett a cég legismertebb dizájnja.

Több százszor ismételték meg.

Megjelent reklámkampányokban, évfordulós gyűjteményekben és magazinmagazinokban.

Arturo Ramírez erre építette hírnevét.

Gabriel hangja megremegett.

“Ha ez hiteles…”

“Az.”

“Akkor minden, amit apám mondott, hazugság volt.”

Elena a hajtogatott dokumentumra nézett.

“Talán ez megmagyarázza, miért.”

Gabriel felé nyúlt.

De mielőtt kibonthatta volna a kék szalagot, egy hang dörgött a bemutatóterem hátuljáról.

“TEDD LE AZT A LEVELET, GABRIEL!”

Mindenki megfordult.

Egy idős férfi állt az ajtóban, egy ezüst sétapálcát szorongatva.

Drága öltönye lazán lógott törékeny testén.

Az arca egyértelmű rettegéstől torzult.

Gabriel bámult.

“Apa?”

Arturo Ramírez közel hat éve nem látogatott a bemutatóterembe.

Mégis ott állt, közvetlenül Elena Moralesre meredve.

És amint felismerte, suttogta azokat a szavakat, amiktől Gabriel vére megfagyott.

“Elvileg vele kellett volna meghalnod.”