Emily Vanessára nézett.

“Mert azt mondta, szégyellsz engem.”

Csend telepedett a szobába.

Luca lassan elfordította a fejét.

“Mi?”

Vanessa előrelépett.

“Luca, drágám, érzelmes—”

Felemelte az egyik kezét.

Megállt.

Visszafordult Emilyhez.

“Hányszor hívtál?”

“Nem tudom.

Húsz, talán több.”

“És ki válaszolt?”

Emily nyelt egyet.

“Vanessa.”

Luca a menyasszonyára nézett.

“Azt mondtad, Emily nem veszi fel a hívásaimat.”

Vanessa mosolya remegett.

“Ma este próbáltam megvédeni.”

“Mitől?”

“Egy felesleges figyelemelterelés.”

Luca hangja felemelkedett.

“AZ ELSŐ UNOKÁM NEM ZAVARÓ TÉNYEZŐ!”

Több vendég összerezzent.

Emily eltakarta az arcát.

Luca magához ölelte.

Láttam már azt az embert, hogy megfélemlíti a kemény üzletemberekkel teli szobákat.

Most a lánya hajába sírt.

“Eljöttem volna,” suttogta.

“Minden időpontot.

Minden ultrahang.

Bármit is kérsz.”

Emily zokogott a mellkasán.

“Azt hittem, nem akartok minket.”

Megcsókolta a homlokát.

“Múlt hónapban vettem egy kiságyat.”

Visszahúzódott.

“Mi?”

“Fent van.

Még azt sem tudtam, hogy várandós vagy.

Most láttam egy boltban, és nem tudtam kiverni a fejemből, hogy egyszer nagyapa leszek.”

Emily ismét összeomlott.

Néhány másodpercig mindenki figyelte, ahogy ölelkeznek.

Vanessa mozdulatlanul állt az asztal mellett.

Aztán Emily eszébe jutott valami.

“Apa?”

“Igen, drágám?”

“Tényleg eladtad anyu házát?”

Luca elengedte.

“Melyik ház?”

“A Maple Street-i helyen.”

Az arckifejezése megváltozott.

A kis téglaház, ahol Emily felnőtt.

Az otthon, amit Isabella szeretett.

“Ki mondta, hogy eladtam?”

“Vanessa.”

Luca a menyasszonyára nézett.

Emily folytatta.

“Azt mondta, hogy el akarod venni anyának minden holmiját az esküvő előtt.”

Luca állában egy izom megfeszült.

“Emily, az a ház a tiéd.”

Bámult.

“Mi?”

“Három éve áthelyeztem a nevedre.

A tulajdoni címet rögzítik.

Azt terveztem, hogy elmondom, amikor készen állsz visszaköltözni Chicagóba.”

Emily döbbenten nézett.

“De tegnap két férfi jött.”

A táskájába nyúlt, és elővett egy összehajtott levelet.

“Azt mondták, az ingatlancég holnap végleges ellenőrzést tervezett.”

Luca kinyitotta a dokumentumot.

A szeme megállt a kézzel írt kontaktusnál.

VANESSA BELLINI.

Senki sem szólt.

Luca kétszer is felolvasta a nevet.

Aztán Vanessa felé fordult.

“Magyarázd el ezt.”

Kinyitotta a száját.

Bezártam.

Emily megragadta apja csuklóját.

“Apa, van még valami.”

Ránézett.

“Azok a férfiak nem érdekeltek anyu bútorai.”

“Mit akartak?”

“A zárt szekrénye a pincében.”

Vanessa pezsgőpohara kicsúszott az ujjai közül.

Összetört a márványon.

Emily folytatta, hangja remegett.

“Folyton kérdezték, hogy nálam van-e a kulcs.”

Luca teljesen megmozdult.

Aznap este először tűnt őszintén rémültnek.

Észrevettem.

Vanessa is így tett.

“Milyen szekrény?”

Kérdeztem halkan.

Luca figyelmen kívül hagyott.

Emilyre meredt.

“Kinyitották?”

“Nem.”

“Megérintették?”

“Nem hiszem.”

Élesen kifújta a levegőt.

Aztán Emily mondott valamit, amitől az arca összerogyott.

“Apa, mielőtt anya meghalt volna, adott nekem egy lezárt borítékot, és azt mondta, soha ne nyissam ki, hacsak valaki nem próbálja elvenni a házat.”

Luca megragadta a szék támláját.

“Még mindig nálad van?”

Emily bólintott.

“Tegnap nyitottam ki.”

“Mit írt?”

A tekintete Vanessára szegeződött.

“Azt írta, soha ne bízzak senkiben, aki a pincéről kérdez.”

Vanessa hirtelen az ajtók felé lépett.

Luca azonnal észrevette.

“Maradj ott, ahol vagy.”

Két biztonsági őr lépett az útjába.

Dühösen fordult meg.

“Komolyan nem hiszed el ezt a hülyeséget!”

Luca felemelte az ellenőrző levelet.

“Akkor mondd meg, miért van a neved ezen rajta.”

Vanessa légzése felgyorsult.

“Ez bonyolult.”

“Tedd egyszerűvé.”

Emily a ajándéktáskába nyúlt, és elővett egy második borítékot.

Régi volt, sárga volt, és fakó kék viasszal volt lezárva.

Az elején, elegáns kézírással írva, négy szó volt.

A LÁNYOMNAK, EMILYNEK.

Alatta, kisebb betűkkel:

HA VISSZAJÖNNEK.

Luca úgy nézett ki, mintha valaki megütötte volna.

“Ez az anyád kézírása.”

Emily bólintott.

“Utasításokat hagyott, apa.”

“Milyen utasítások?”

Emily kinyitott egy vékony papírlapot.

Az ujjai annyira remegtek, hogy mellé léptem, hogy megnyugtassam.

Aztán hangosan felolvasta.

“Ha az a nő, aki magát Vanessa Bellininek nevezi, valaha belép a családunkba, ne engedjétek a szekrény közelébe.”

Vanessa elfojtott hangot adott ki.

Luca a lányára nézett.

“Olvasd el újra.”

Emily könnyei a lapra hullottak.

Folytatta.

“Tudja, mi történt velem.”

A szoba mintha megdőltült volna.

Mert Isabella Moretti hét évvel korábban meghalt.

És minden tudásom szerint Luca csak jóval később találkozott Vanessával.

Emily felnézett.

“Apa, van még egy mondat.”

Vanessa előrevetette.

“NE!”

De Emily már elkezdett olvasni.

“Az a nő, aki tönkretette az életemet, vissza fog térni azért, amit elrejtettem, és amikor megteszi, meg kell kérdezned az apádat, miért hagyta, hogy túlélje.”

Luca arca teljesen elsőpördült.

Vanessa rámeredt.

Aztán suttogott valamit, amit alig hallottam.

“Luca… Azt mondtad, sosem tudta meg.”

← Előző rész Ez az első rész