Uncategorized
A Mount Carmel Kórház neoncsövei könyörtelen, steril fénnyel világították be a kórtermet, monoton, tompa zümmögésük szinte közvetlenül Claire lüktető koponyájába mart bele. Minden egyes lélegzetvétel kíméletlen tőrdöfésként figyelmeztette a lepedő alatt sajgó, repedt bordákra; a tüdejét fojtogató levegő fehérforró kínt pumpált szét a mellkasában. Bal alsó végtagját vaskos, nehéz gipszpáncél szorította magába, amelyet kissé felpolcoltak egy merev párnára, ám a szilánkos törés lüktetését és a sápadt bőrén virágzó, haragoslila és kékesfekete véraláfutások feszülését semmi sem tompíthatta. A testét felemésztő fizikai gyötrelem azonban szinte eltörpült a torkát szorongató, dermesztő rémület mellett.
Odakint, a fertőtlenítőszagtól nehéz folyosón ismerős, éles, fémként csikorgó hang vágott át az orvosi monitorok ritmikus csipogásán és az ápolók halk mormogásán. – Én vagyok a közvetlen családja! Nem tilthatnak…
