Minden egy kanál fagylalttal kezdődött, amikor hatévesek voltunk. Én szivárványos sherbetet választottam, ő pedig mentás csokoládédarabot. Az enyémnek éles, mesterséges utóíze volt, ami kellemetlenül sokáig megmaradt az első falat után, és azonnal kidobtam. Közben az övé csodásan ízlett.

“Szép munka,” kiáltották a szüleink. “Mindig tudtuk, hogy te vagy a jobb iker.”

Úgy nevettek, mintha vicc lenne, de tudtam, hogy nem az.

Kilencedik osztályra, amikor megvoltak az első vizsgáink, Vanessa folyamatosan arról beszélt, hogy a tanulás időpocsékolás, és csak egyszer lesz fiatal.

Hajnali kettőkor a szobámban tanultam, amikor belépett az ajtón, töltőt keresve. Amint meglátott a nyitott tankönyvem előtt, megdermedt, úgy nézett ki, mint egy őz, akit a fényszóróba szorítottak.

“Tanulsz? Komolyan?”

Csak forgattam a szemem, és becsuktam az ajtót.

A következő napokban Vanessa szinte a könyvei mögé ragadt. Eleinte örültem neki—amíg ki nem jöttek az eredmények. Még azt sem kellett megkérdeznem, mit kapott. Odarohant hozzám, és az arcom előtt intett a papírt.

“Haha! Nézd csak. A-plusz pontot kaptam. Mutasd meg, mit tudtál.”

Megmutattam neki az A-mat, és ő előrehajolt, mert annyira nevetett.

“Tudtam, hogy jobban fogok teljesíteni nálad.”

De a legrosszabb később jött, amikor mindannyian az asztalnál ültünk. A nővérem elővett egy laminált példányt a vizsgapapírjából. A szüleim még csak meg sem várták, hogy megkérdezzék, mit kaptam, mielőtt dicséretet énekeltek volna. Apa büszkén ragyogott.

“A-t kaptam,” suttogtam, amikor a konyha egy kicsit csendesebb lett.

“Inkább Vanessára kellene hasonlítanod,” válaszolta anya azonnal.

Innen kezdtem elszigetelni magam a családtól. Minden időmet otthon töltöttem a fekete macskánkkal, Midnighttal, és elnyomtam a vágyat, hogy beszéljek velük. Amikor eljöttek az egyetemi jelentkezések, szinte izgatottan zümmögtem a gondolattól, hogy végre elköltözhetek.

Vanessa mellettem volt, amikor megkapta az e-mailt az álomegyeteméről. Fel-le ugrált a székében, szinte képtelen volt nyugodtan ülni elég sokáig, hogy elolvassa az üzenetet.

Ott volt, egyszerű piros Arial betűtípussal: elutasítva.

Láttam, ahogy a szemében kialszik a fény. Mindössze tíz másodpercnyi sírás után megfordult, hogy kérdezzen tőlem.

“Meg tudnád mondani anyának és apának, hogy véletlenül törölted az elfogadó e-mailemet, és ezért nem mentem el?”

Sóhajtottam.

“Nem tudom.”

“Köszi. Te vagy a legjobb,” szakította félbe.

A következő néhány hétben Vanessa kevésbé volt kedvetlen velem, mint szokott, láthatóan megköszönte a szívességet.

Néhány héttel később az asztalnál ültünk, amikor megkértem, hogy adja át a répát.

“Miért adnék át neked bármit azután, amit tettél?” követelte.

Lassan dörzsöltem a halántékaimat, felkészülve arra, ami következik.

“Anya, Daisy törölte az egyetemi felvételi e-mailemet, és én is lemaradtam a felvételi határidővel.”

Daisy volt a nevem.

Anya villája csörögött a kerámia tányérján. Apa dadogott a víz fölött.

“Mindig is tudtuk, hogy féltékeny vagy Vanessára, de sosem gondoltuk volna, hogy idáig viszed,” mondta apa teljes magabiztossággal.

Azóta nem sokat beszéltem velük. Még egy teljes mondatot sem tudtunk végigcsinálni, hogy ne hozták volna elő az egyetemi e-mailt. Amikor befejeztem a középiskolát, a kiköltözés egyértelmű döntés volt.

Még haza sem jöttem az ünnepekre. A szüleimmel való beszélgetés túl frusztráló volt, így én sem tettem meg. Ehelyett ajándékokat rendeltem nekik az Amazonon a születésnapjukra és karácsonyukra. Mivel Vanessa sosem járt egyetemre, én is vettem neki valamit.

Négy évvel később, amikor befejeztem az egyetemet, mindannyiukat meghívtam a ballagásomra. Ez volt az első alkalom, hogy évek óta láttam őket. A diplomám megszerzése után találkoztam velük fotózásra.

“Az lehetett volna Vanessa,” volt az első dolog, amit anya mondott nekem.

Megcsíptem az orrnyergét.

“Igen, a diploma az enyém kellene legyen,” tette hozzá Vanessa.

Ezután elvették a ballagási ruhámat és a sapkámat, és rátették Vanessára, hogy inkább róla lehessenek képeket.

Épp visszanéztek a fotóimra, amikor Vanessa észrevette, hogy az ujjam takarja az objektívet.

“Mindig útban állsz a sikeremben,” mondta.

Valami bennem végül feladta a kezem.

“Ó, olyan, mint amikor elutasítottak az álomegyetemedből, és hagytad, hogy én vállaljam a felelősséget?”

A szüleim leesett az állkapcsán. Vanessa arca elsápadt.

“Miről beszélsz?”

Nevetett, de erőltetettnek hangzott.

Egyenesen rá néztem.

“Emlékszel végzős évre? Azt kérted, hogy úgy teszek, mintha töröltem volna az elfogadó e-mailedet, mert nem akartad, hogy anya és apa lássa, hogy elutasítottak.”

Anya úgy nézett Vanessára, mintha soha nem látta volna még korábban.

“Ez igaz?” kérdezte, hangja remegett.

Dadogta Vanessa.

“Hát, nem igazán, de valahogy, azt hiszem, mondhatnánk—”

Apa félbeszakította, odasétált, és megölelt.

“Sajnálom,” suttogta.

Óvatosan kiléptem az öleléséből, megragadtam a köpenyem, és visszahajtottam a kollégiumomba. Készen álltam arra, hogy távol legyek tőlük.

Másnap megnéztem a bankszámlámat, hogy megengedhetem-e magamnak, hogy a ballagási köpenyemet lenyomják.

Akkor láttam meg.

A számlámat olyan vásárlások miatt kimerítették, amiket nem tettem meg: 213 dollár a Container Store-ban, 370 dollár a Chuck E. Cheese-ben.

Dühös voltam. Azonnal gyanúsítottam Vanessát.

Végiggörgettem a tranzakciókat, mindegyik még jobban összeszorult a gyomrom. A dátumok három hónappal visszamenőleg – három teljes hónap, amikor ő költötte a pénzem, miközben én túl elfoglalt voltam a vizsgákkal ahhoz, hogy észrevegyem.

Remegett a kezem, amikor felvettem a telefonomat, és felhívtam a bankot.

A képviselő órákig várakoztatott. Körbejártam a kis kollégiumi szobámban, átlépve azokat a ballagási díszeket, amiket sosem használtam.