— felelte Lilla, és a hangja mostanra pengévé köszörült acélként csattant akonyhakövön.
Erzsébet azonban úgy siklott át a kijelentés élén, mintha az meg sem érintette volna a tudatát. Egyetlen legyintéssel söpörte le a szavakat, miközben nehéz, virágmintás retiküljét puffanva ejtette a konyhapult márványozott szélére, pont a gondosan előkészített, laminált heti feljegyzések tetejére.
— Ugyan már, gyermekem, hát miféle beszéd ez? Kényelmes, kényelmes… Az ember nem azért él lakásban, hogy kényelmeskedjen, hanem hogy tisztes rend uralkodjon körülötte! Nézd csak meg: ha ide ül az ember kávézni, egyenesen a hűtő oldalát látja, nem az udvari hársfát. Az én Leventécském mindig is szerette a fényt, kiskorában is a legvilágosabb sarokba húzta a sámliját, emlékszem, rajzolt valami kis csónakot, és…
Lilla nem hallgatta tovább. A vér lüktetése a fülében elnyomta az anyósa fecsegését. Egyetlen pillantást vetett az órára: délután két óra tizenhét perc. Még hátravolt két lezárandó pénzügyi riport, egy nemzetközi ügyféllel egyeztetett videóhívás négykor, és egy halom olyan feladat, amihez sebészi pontosságú figyelem szükségeltetett. Ehelyett itt állt a saját, keservesen felépített menedékében, miközben a családi béke illúziója recsegve-ropogva omlott a lábai elé.
— Erzsébet asszony — szólalt meg újra, ezúttal mélyebb, rekedtesebb tónusban, megmarkolva a szék támláját. — Levente nem említette, hogy vendéget várunk. Arról meg végképp nem esett szó, hogy bárki beköltözne.
Az idős asszony megállt a nappaliba vezető boltív alatt. Lassan fordult meg, és arcán az addigi nyájas fölényt felváltotta a jól begyakorolt, szemrehányó mártíromság.
— Vendég? Hát vendég volnék én a saját fiam otthonában? Miféle világ ez, édes jó istenem, ahol az édesanyát idegenként mérik végig az ajtóban? Hát felneveltem, embert faragtam belőle, taníttattam, éjjeleket virrasztottam a lázas ágya mellett, most meg… most meg vendég vagyok?
— Nem erről van szó, és ezt ön is pontosan tudja — vágott vissza Lilla, miközben érezte, ahogy a gyomra görcsbe rándul. Ismerte ezt a fegyvertárat. Évek óta látta, miként bénítja meg vele Erzsébet a fiát, hogyan zsarolja ki belőle a legapróbb engedményeket is bűntudatkeltéssel, érzelmi terrorral, könnyekkel és teátrális sóhajtozásokkal. De ő nem Levente volt.
— Hanem miről, ha nem erről? — emelte fel a hangját az anyós, miközben a bőröndje felé nyúlt, és határozott mozdulattal behúzta azt a nappali közepére. A nehéz kerekek csúnya, szürke csíkot húztak a frissen felmosott fapadlón. — A fiam panaszkodott. Hullahegyekben áll a szennyes, a boltba sincs időtök elmenni, dobozos ételeket esztek, mint a hajléktalanok! Az anyai szív meg nem bírja nézni a pusztulást. Úgyhogy nem vitatkozom. Én most kipakolok abba a szobába, aztán nekilátok a paprikásnak. Hol vannak a tiszta ágyneműk?
— Melyik szobába akar kipakolni? — kérdezte Lilla, bár a válasz jeges borzongásként már ott derengett az agyában.
— Hát a dolgozóba, vagy mibe. Ott van az a kihúzható kanapé, nem igaz? Levente majd átviszi onnan azokat a felesleges polcokat, nekem meg pont jó lesz. Úgysem kell az a szoba senkinek egész nap, te meg úgyis a konyhában gépelsz folyton!
Ez volt az a pont, ahol Lilla belsejében elpattant a legutolsó, feszülő idegszál is. A kis dolgozószoba volt az egyetlen helyiség, amit a lakáshitel felvételekor szentélynek nyilvánítottak: ott állt a könyvtára, a szakmai anyagai, a csend, amiért éveken át túlórázott a multinacionális ügynökségnél, hogy végre kifizethessék az önerőt. És most, egyetlen kedd délután leforgása alatt, mindez egy idős asszony kénye-kedve szerint alakult volna át vendégszobává — vagy inkább állandó anyóslakká.
— Nem nyúl a dolgozószobához — mondta Lilla halkan, de olyan jeges elszántsággal, hogy Erzsébet keze megállt a bőrönd cipzárján. — Egyetlen holmiját sem pakolja ki ide. És most azonnal felhívjuk Leventét.
— Hívd csak! — rántotta meg a vállát sértődötten az asszony. — Majd meglátjuk, kinek hisz a fiam: a saját vérének, vagy egy olyan nőnek, aki még egy tisztességes vacsorát sem képes az asztalra tenni!
Lilla remegő ujjakkal halászta elő a mobiltelefonját a zsebéből. Kikereste a férje nevét, és megnyomta a hívásgombot. A vonal kicsengett. Egyszer, kétszer, háromszor. A negyediknél kattant a vonal, és a háttérből irodai zsibongás, billentyűzetek kopogása hallatszott.
— Szia, kicsim — szólt bele Levente kissé kapkodva, azzal a jellegzetes bűntudatos hangsúllyal, amit Lilla már ezer közül is megismert volna. — Kicsit sűrű most a nap, van valami baj?
— Levente — Lilla hangja nem remegett, de a feszültség szinte szikrázott a vonalon keresztül. — Anyád itt áll a nappali közepén egy bőrönddel. Épp most jelenti ki, hogy beköltözik a dolgozószobámba. Miről maradtam le?
A vonal túlsó végén síri csend támadt. Még az irodai zajok is elhalkulni látszottak, mintha a férfi fizikailag próbálna összezsugorodni a telefonkagyló mögött.
— Ööö… anya? Már ott van? — dadogta végül. — Úgy volt… azt hittem, csak pénteken jön fel vidékről…
— Nem az az érdekes, hogy mikor jött, hanem az, hogy egyáltalán mit keres itt bőrönddel! — vágta el a szót Lilla. — Igaz az, amit állít? Te kérted meg, hogy jöjjön ide lakni?
