2. RÉSZ – AZ APA, AKI TÖBBET TUDOTT, MINT BÁRKI GONDOLTA
– Emily, drágám, menj ki, és várj odakint. Beszélnem kell a férjeddel.
Apám hangja olyan nyugodt volt, hogy attól még jobban megijedtem.
Harminckét éves voltam, de abban a pillanatban újra annak a kislánynak éreztem magam, aki egyszer összetörte édesanyja kedvenc porcelánvázáját, és rettegve várta, hogy apa megtudja.
Csakhogy ezúttal nem én törtem össze valamit.
Engem törtek össze.
– Apa, kérlek… – suttogtam.
Richard rám nézett. A szemében nem haragot láttam, hanem valami sokkal fájdalmasabbat.
Bűntudatot.
– Emily, nem fogok semmi ostobaságot csinálni. Csak szeretném tisztázni, mi történt tegnap este.
Derek hangosan felnevetett.
– Ugyan már! Mi ez, valami rendőrségi kihallgatás? Richard, maga nyugdíjas könyvelő, nem nyomozó!
Apám nem válaszolt.
Ehelyett az anyósom felé fordult.
– Linda, te itt voltál tegnap este, ugye?
Linda kezében megállt a kés, amellyel a pitét szeletelte.
– Természetesen itt voltam. Családi vacsorát tartottunk.
– És láttad, amikor Derek megütötte Emilyt?
Az asszony megköszörülte a torkát.
– Richard, szerintem nem kellene felfújnunk ezt az egészet. A fiatalok néha elveszítik a türelmüket.
– Nem ezt kérdeztem.
– Nem értem, miért kell ilyen hangnemben beszélned velem.
– Láttad, vagy nem?
Linda tekintete Derekre siklott.
Egyetlen másodpercig tartott.
De apám észrevette.
– Igen – felelte végül. – Ott voltam.
– És mit tettél?
– Tessék?
– Amikor a fiad megütötte a feleségét, mit tettél?
Linda arca kipirult.
– Megmondtam Emilynek, hogy ne provokálja tovább!
A konyhában hirtelen olyan csend lett, hogy hallottam a falióra ketyegését.
Apám lassan bólintott.
– Értem.
Aztán felém fordult.
– Emily, kérlek, mondd el, min veszekedtetek.
Derek azonnal közbevágott.
– Semmi különösön! A feleségem megint beleszólt a pénzügyeimbe.
– Nem a pénzügyeidbe – szólaltam meg halkan.
Mindhárman rám néztek.
Éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog.
– Hanem a bankszámlámba.
Derek mosolya eltűnt.
– Emily, ezt most ne kezdd el!
De már nem tudtam megállni.
– Tegnap délután kaptam egy értesítést a banktól. Huszonnyolcezer dollárt utaltak át a megtakarítási számlámról egy olyan vállalkozásnak, amelyről soha nem hallottam.
Apám tekintete megváltozott.
– Milyen vállalkozásnak?
– Westbridge Consulting LLC.
Derek hirtelen felállt.
– Ez üzleti ügy! Semmi köze hozzá!
– Huszonnyolcezer dollár? – ismételte apám.
Bólintottam.
– Abból a pénzből, amit anya hagyott rám.
Apám lassan a konyhaasztal szélére tette a kezét.
Édesanyám hat évvel korábban halt meg. Élete utolsó hónapjaiban minden erejével azon dolgozott, hogy biztosítsa a jövőmet. Nem voltunk gazdagok, de ő hosszú éveken át takarékoskodott, és halála után egy kisebb örökséget hagyott rám.
A pénzt soha nem akartam elkölteni.
Úgy tekintettem rá, mint az utolsó ajándékára.
– Derek azt mondta, befekteti – folytattam. – De én nem egyeztem bele. Amikor kértem, hogy mutassa meg a szerződéseket, dühös lett.
Linda ingerülten felsóhajtott.
– Emily, egy feleségnek bíznia kell a férjében!
Apám ránézett.
– A bizalom nem jelent korlátlan hozzáférést más pénzéhez.
Derek az asztalra csapott.
– Elég ebből! Ez az én házam, és nem fogom eltűrni, hogy itt kioktassanak!
Apám ekkor olyasmit tett, amire egyikünk sem számított.
Elővette a telefonját.
– Rendben. Akkor tisztázzunk még egy dolgot.
Megnyitott egy fényképet, és Derek elé fordította a képernyőt.
Nem láttam, mi volt rajta.
De láttam a férjem arcát.
Először értetlenül bámult.
Aztán elsápadt.
– Honnan szerezte ezt?
Apám nem felelt azonnal.
– Három nappal ezelőtt felhívott egy régi ismerősöm. Tudod, Derek, nyugdíjas vagyok, de negyven évig pénzügyi ellenőrként dolgoztam. Az ember ennyi idő alatt sok kapcsolatot szerez.
– Ez magánügy!
– Az a furcsa, hogy a Westbridge Consulting nevű vállalkozásnak nincs valódi irodája. Nincsenek alkalmazottai. A bejegyzett címe pedig egy postafiók.
Derek ökölbe szorította a kezét.
– Maga utánam nyomozott?
– Nem. Először csak azt akartam megtudni, miért kér a lányom egyre gyakrabban pénzt tőlem, miközben te minden családi összejövetelen a sikeres vállalkozásoddal dicsekszel.
Megdermedtem.
Apám tudott a kölcsönökről.
A háromszáz dollárról, amit januárban kértem.
Az ötszázról februárban.
A nyolcszázról, amelyet áprilisban küldött, miután azt mondtam, elromlott a mosógépünk.
Valójában Derek akkor már hónapok óta elvette a fizetésem nagy részét.
Mindig volt valamilyen magyarázata.
Váratlan kiadás.
Adótartozás.
Üzleti nehézség.
És én mindent elhittem.
Mert szerettem.
Vagy legalábbis azt hittem, hogy a szeretet azt jelenti, hogy az ember minden körülmények között kitart.
– Apa… – suttogtam.
Richard felém fordult.
– Tudom, kicsim.
Ez a két szó majdnem összetört.
Nem kérdezte, miért nem mondtam el neki.
Nem kérdezte, miért maradtam.
Csak azt mondta, hogy tudja.
Derek idegesen végigsimított a haján.
– Ez az egész nevetséges! Emily felnőtt nő. Ha problémája van, majd megoldjuk egymás között!
– Tegnap este is így oldottátok meg? – kérdezte apa.
Linda közéjük lépett.
– Richard, most már tényleg elég! Derek hibázott, de Emily sem ártatlan. Egyfolytában kérdésekkel zaklatta, miközben a fiam keményen dolgozik!
Apám tekintete megállapodott rajta.
– Linda, emlékszel arra, amikor tizennyolc évvel ezelőtt a férjed elhagyott?
Az anyósom megmerevedett.
– Ennek semmi köze a történtekhez.
