Sebastián már csaknem egy teljes órája eltűnt a forgatagból. Én pontosan tudtam, hol tartózkodik és kivel van.

Három nappal korábban véletlenül egy második, titkos telefont találtam a dolgozószobájában, a tölgyfa íróasztal alsó, rejtett rekeszében. Fényképek tucatjai, titkosított üzenetváltások, banki átutalási bizonylatok és egy rövid videofelvétel lapult a memóriájában. A felvételen egy alig hároméves, göndör fürtös kisfiú szaladt nevetve Sebastián kitárt karjai felé a tengerparti homokban, miközben hangosan kiabálta:
— Apa!

Tíz keserves házassági év súlya és minden eltitkolt hazugsága fért el azon az apró, hideg üvegképernyőn.

Mégsem rendeztem nyilvános jelenetet. Elsőként mindenképpen tapasztalt családjogi ügyvéddel akartam egyeztetni, és legfőképpen a tízéves kisfiamat, Mateót szerettem volna megóvni az elkerülhetetlen összeomlástól. A fiam csecsemőkora óta súlyos asztmával és krónikus légzési nehézségekkel küzdött. Gyermekéveinek nagyobb részét rideg orvosi rendelőkben és steril kórházi szobákban töltötte, semmint a napfényes futballpályákon rohangálva. Teresa asszony pedig soha nem rejtette véka alá mélységes megvetését; fennhangon hangoztatta, hogy a fiú betegessége megbocsáthatatlan szégyenfolt a nagy múltú Villaseñor dinasztia nevén.
— Nekünk életképes, erős fiú kell, aki büszkén viszi tovább a vérvonalat — ismételgette hideg gőggel.

Mateo ilyen megalázó pillanatokban mindig szótlanul lehajtotta a fejét, én pedig némán megszorítottam a törékeny kis kezét az asztal alatt.

Azon a fülledt péntek estén a díszterem nehéz kétszárnyú ajtaja hirtelen kivágódott. Sebastián lépett be rajta egy feltűnően fiatal, mélyvörös selyemruhát viselő nő kíséretében, akit Fernandának hívtak. Kettejük között, az apró kezüket fogva sétált be az a bizonyos kisfiú, akit a videóról már jól ismertem.

A vonósnégyes dallama azonnal elakadt, a vendégek suttogása elnémult.
— Édesanyám — szólt Sebastián diadalmas, öntelt mosollyal az arcán —, ma elhoztam neked azt az egyetlen ajándékot, amire egész életedben sóvárogtál.
A kisfiú vállára helyezte a kezét, és felemelte a hangját, hogy a terem legtávolabbi sarkaiba is eljusson:
— Ő Emiliano. Az én vér szerinti fiam. Az igazi örökös.

Teresa asszony sápadt arca egy pillanatra megdermedt a megdöbbenéstől, majd szemei felragyogtak, és szélesre tárta reszkető karjait:
— Az unokám! Végre egy valódi unoka! Gyere ide a nagymamádhoz, édes kincsem!

Olyan heves rajongással és melegséggel ölelte magához a megszeppent Emilianót, amilyen gyengédségben Mateót tíz év alatt egyetlenegyszer sem részesítette. A fiam a terem túlsó felében, a félhomályos sarokban állt magányosan; ujjai között egy fehéres papírszalvétát morzsolgatott apró galacsinokká. Tisztán láttam, ahogy a körme mélyen belefúródik remegő tenyerébe.

Sebastián ekkor lassú léptekkel felém fordult. A tekintetéből minden megbecsülés és könyörület kiveszett.
— Mariana, teljesen felesleges tovább játszanunk ezt a szánalmas komédiát. Fernandával fogok élni. Anyámnak pedig olyan egészséges utódra van szüksége, aki méltó a családi névhez. Légy hát felnőtt és ésszerű. Még ma este aláírod a bontóperi papírokat, szépen összecsomagolod a holmidat, és csendben távozol. Ne merészelj botrányt csapni sem a ház, sem a céges részvények miatt!

A teremben ülő rokonok között fojtott morajlás hullámzott végig.
— Egy ilyen befolyásos, tehetős férfinak erős utód kell, ez a természet rendje — suttogta rosszindulatúan az egyik nagynéni.
— Mariana, méltósággal kell elviselned a vereséget, nem maradt itt helyed — tette hozzá kárörvendően egy másik rokon.

Úgy éreztem, mintha jéghideg vizet öntöttek volna a nyakamba, miközben az arcom égett a szégyentől. Nem csupán az aljas árulás fájt, hanem az a fagyos felismerés, hogy ezek az emberek éveken át egyetlen haszontalan dísztárgynak tekintettek, amelyet bármikor félre lehet lökni az asztalról egy újabb szerzemény kedvéért.

Már éppen kinyitottam a számat, hogy véget vessek a megaláztatásnak, amikor Mateo váratlanul kilépett a félhomályból.

Lassú, de határozott léptekkel felment a pódiumra, odalépett a megrökönyödött műsorvezetőhöz, és egyetlen mozdulattal kivette a kezéből a mikrofont. Egyenesen a vörös ruhás nő szemébe nézett.
— Szeretném szívből megköszönni ennek a hölgynek, hogy elviszi tőlünk az apámat — mondta a hangszórókon keresztül remegő, mégis kristálytisztán csengő gyerekhangon. — Mostantól ő lesz a felelős azért az emberért, aki nálunk már évek óta úgy viselkedik, mintha régen halott lenne.

A közönség soraiban döbbent kiáltások és fojtott nevetések keveredtek.
— Mateo! Azonnal fejezd be és gyere le onnan! — üvöltötte Sebastián magából kikelve.

A fiam azonban nem hátrált meg. Lassan a zakója belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kisméretű, fekete pendrive-ot, amelynek műanyag burkolatára egy élénksárga csillag volt rajzolva filctollal.
— Anya nem fog üres kézzel távozni — mondta a mikrofonba, miközben a tekintetét a tajtékzó apjára szegezte. — Lemásoltam az összes fájlt apám titkos telefonjáról.

Sebastián arcáról egyetlen másodperc leforgása alatt fagyott le az önelégült vigyor.
Mateo ekkor rám nézett, és a tekintetében egyszerre volt ott a gyermeki kétségbeesés és egy felnőtteket megszégyenítő elszántság:
— De van azon a kártyán valami, anya, amiről még te sem tudsz…

A díszterem hatalmas tölgyfa ajtaja ekkor ismét feltárult, és a süppedős szőnyegen egy sötét irattáskát szorongató idős úr lépett be a terembe, határozott léptekkel megindulva a színpad felé.

2. RÉSZ

Az ismeretlen férfi nem Sebastián valamelyik felbérelt embere vagy testőre volt. Az én édesapám, Ernesto állt előttünk teljes méltóságában, aki aznap délután érkezett meg Guadalajarából, s a többórás fárasztó utazás ellenére sem habozott egyetlen percig sem, hogy védelmébe vegye az unokáját.