Ethan gesztenyebarna haja csuromvíz volt, a homlokára tapadt tincsek alól egy sokat látott, megtört ember tekintete meredt rám. Kopott, sötétkék kabátja vállán baljós, szabálytalan foltokban terjedt a jéghideg zápor nyoma. A karjában tartott, törékeny kisbaba olyan szorosan volt egy kifakult kórházi takaróba csavarva, hogy csak az apró, a hidegtől kipirosodott arca látszott ki a gyűrődések közül. Fiam másik kezében egy horpadt, viharvert barna bőrönd lógott. A fogantyúja félig leszakadt, s ahogy átlépte a küszöböt, minden egyes lépésnél éles, fémesen visszhangzó koppanással csapódott a tölgyfa padlónak.

— Anya, kérlek, engedj be — suttogta, s a hangja rekedt volt a kimerültségtől.

Nem tettem fel felesleges kérdéseket. Szótlanul félreálltam, ő pedig tétovázva belépett az előszobába. Reszkető kézzel zártam be mögötte a masszív bejárati ajtót, majd kétszer is ráfordítottam a kulcsot, mintha a puszta ösztöneim súgták volna: valaki vagy valami odakint a nyomában van.

— Hol voltál egy egész, végtelennek tűnő évig? — kérdeztem elcsukló hangon, miközben a tekintetemmel az arcát kutattam. — Mi az isten történt veled odafent a világban? És a legfontosabb… kié ez az ártatlan teremtés?

Ethan lassan felemelte a fejét. A szemeiben már nyoma sem volt annak a régi, dacos és forrófejű kamasznak, akit egykor ismertem. Egy felnőtt férfi állt előttem. Egy végletekig kimerült, kiéhezett, a sors által ízekre szedett férfi.

— Ne mondd el apának, hogy itt vagyok. Könyörgöm, anya.

A mellkasom fájdalmasan összeszorult, a torkomban gombóc nőtt.

— Richard csak négy óra magasságában érkezik haza az irodából. Addig bőségesen van időnk, mindent nyugodtan elmesélhetsz.

— Te még mindig nem érted — rázta a fejét keserűen. — Ha a legapróbb gyanúja is felmerül annak, hogy nálad kerestem menedéket, azonnal eljön értem. És nem kegyelmez.

— Miért jönne érted? — értetlenkedtem, miközben a szívem egyre sebesebben vert. — Hiszen pontosan ő volt az, aki kíméletlenül kidobott téged az utcára.

Ethan elfordította a tekintetét, mintha a múlt árnyai hirtelen testet öltöttek volna a folyosó félhomályában. A baba ekkor halkan, panaszosan nyöszörögni kezdett. Fiam ösztönösen, végtelen óvatossággal ringatni kezdte a pici testet. A mozdulataiban leírhatatlan gyengédség lakozott, mégis jól láttam, hogyan remeg meg a karjában minden egyes megfeszülő izom.

— Anya… az a férfi, akit te évtizedek óta a hitvesednek hiszel, egyáltalán nem az az ember, akinek a külvilág előtt mutatja magát. Egy szörnyeteggel élsz egy fedél alatt.

Egyetlen, bénító pillanatra elfelejtettem lélegezni. Huszonhárom hosszú évet töltöttem Richard oldalán. Hajszálpontosan tudtam, milyen arányban issza a reggeli feketéjét, hogyan hajtogatja élére a gazdasági rovatot, és milyen fagyos, ellentmondást nem tűrő hangon jelenti ki: egy igazi férfinak tilos gyengének mutatkoznia. De abban a minutumban, a fiam szavait hallgatva úgy éreztem, mintha egy tökéletes idegen, egy veszélyes ragadozó járkálna a saját otthonunk falai között.

A konyha pasztellszínű falán még mindig ott lógott az a gondosan bekeretezett, tökéletes illúziót árasztó fénykép, amelyen Ethan tizennyolcadik születésnapján mindhárman boldogan mosolyogtunk a lencsébe. A fotó jobb sarkán egy kövér, aranyszínű ünnepi léggömb csillogása tükröződött. Akkor, abban a naiv pillanatban még szentül hittem, hogy a családunk csupán egy átmeneti, viharos időszakot él meg.

Eszembe jutott a másnap reggel. A nap, ami mindent tönkretett. Richard kimért mozdulattal a konyhaasztal mellé hajította Ethan sietve összecsomagolt, roskadásig tömött sporttáskáját.

— Pontban délben elhagyod ezt a házat, és soha többé nem teszed be ide a lábad — közölte vele olyan hangon, mintha az időjárásról beszélne.

— Richard, könyörgöm, ezt nem teheted meg a saját vérünkkel! — zokogtam, a karjába kapaszkodva.

— Felnőtt ember. Épp itt az ideje, hogy a saját bőrén tanulja meg, milyen kegyetlen odakint a való világ.

Ethan akkor egyetlen, sokatmondó pillantást vetett rám.

— Téged sem foglak tudni megbocsátani, anya. Sosem.

Azon a napon valami végleg eltört. Azóta minden áldott héten próbáltam hívni. Minden áldott este írtam neki egy üzenetet, melyek rendre válaszolatlanul maradtak. Richard pedig csupán gúnyosan legyintett a kétségbeesésemre.

— Ha képtelen egyedül a felszínen maradni, akkor valóban selejt, és nincs helye közöttünk.

A jelenbe visszatérve, Ethan óvatosan letette az alvó csecsemőt a nappali süppedős, bársony bevonatú kanapéjára, majd a viharvert bőrönd elé térdelt. Az egyik sárgaréz zár rozsdásan, éles hangon csikordult fel a csendben. A másik mechanizmusba valami sötét, barnásra száradt, gyanús folt ivódott bele.

— Amit most látni fogsz, az örökre megváltoztatja a valóságodat — figyelmeztetett rekedten.

— Ethan, az isten szerelmére, mi történt a gyermek édesanyjával?

A fiam fájdalmasan lehunyta a szemét, az arcvonásai megfeszültek.

— Előbb apáról kell beszélnünk. Csak utána jöhet a többi.

Aztán remegő, sápadt ujjakkal a bőrönd második zárjához nyúlt. Miközben a fém kattant, odakint az utcáról hirtelen éles, hasító fékcsikorgás zaja szűrődött be a vastag üvegeken keresztül. A kulcs végül elfordult a zárban, a viharvert fedél lassan, nyikorogva megemelkedett, és a szűk résen keresztül már tisztán láttam a legfelső tárgy borzongató sarkát…

MÁSODIK RÉSZ

…egy gondosan összehajtogatott, eredetileg hófehér kórházi köpeny feküdt legfelül, amelyet kiterjedt, sötétvörös, rozsdaszínű foltok csúfítottak el.

A torkom azonnal összeszorult, a gyomrom a torkomba ugrott.