A fertőtlenítőszagú szobában még remegett a kezem. A kisfiú piros arca András mellkasához simult, az apró ujjak pedig ösztönösen markolták az apjuk ingét. A férjem lehajolt hozzá, és büszkén mosolygott.

– Végre minden a helyére került – mondta.

– Mi volt eddig rossz helyen? – kérdeztem, miközben a lelkem mélyén már éreztem a közelgő vihar baljós előszeretét.

András rám nézett, mintha nem ugyanazt hallotta volna, amit én. A szemében az évtizedes feszültség, a megkönnyebbülés és a makacs tradíciók mámoros elegye csillogott.

– Anna, ne kezdd el. Tudod, mire gondoltam.

Tudtam. Pontosan tudtam. Nyolc év alatt négy gyönyörű lányt szültem neki: Zsófit, Lillát, Emesét és a legkisebb, négyéves Borit. Mindegyikük születésénél láttam ugyanazt az erőltetett, görcsös mosolyt, ugyanazt a gyorsan elfojtott, csalódott sóhajt. Mindig azt mondta, hogy gyönyörűek, és hogy szereti őket, de a dicséret mögött ott bujkált az a bizonyos „de”. Csak utána rögtön hozzátette, hogy egyszer talán fiú is érkezik, mert a családi névnek tovább kell élnie.

Aznap este, amikor András hazament a lányokhoz, hogy összetartsa a frontot otthon, egyedül maradtam a kórházi szobában a kisfiunkkal. A kórházi takaró sarkán egy kék cérna lógott, kibomolva a szövésből, én pedig sokáig azt néztem, mintha abban rejtőzne a sorsom válasza. Nem az fájt, hogy őszintén örült a fiának – hiszen egy apa, ha vágyik rá, boldog lehet a gyermekével. Az fájt mélységesen, ahogy a boldogsága hangzott. Olyan volt, mintha a négy lányunk csupán egy hosszú, kimerítő próba lett volna a főszereplő érkezése előtt. Mintha ők ketten, a fiúval, egy külön kategóriát képeznének ebben a házban, míg a lányok csak mellékszereplők lennének a saját otthonukban.

Másnap délután a lányok bejöttek hozzánk a kórterembe. Zsófi, a maga kilenc évével, máris kicsi felnőttként viselkedett; négy apró, saját kezűleg hajtogatott papírcsillagot hozott, mindegyiken egy-egy névvel. Lilla azonnal meg akarta fogni a kisöccsét, csillogó szemmel vizsgálgatva a pici körmöket, Emese azon vitatkozott hangosan, hogy vajon kire hasonlít az orra, Bori pedig, a legkisebb, csendesen csak a takaró szélét simogatta az ujjaival.

– Az ötödik csillagot otthon készítjük el, anya! – mondta Zsófi büszkén, az érettség teljes tudatában.

Ekkor nyílt az ajtó, és András belépett egy nehéz, szürke táskával a kezében, az arcán azzal a megállíthatatlan, győzedelmes mosollyal, ami most mégis idegennek hatott.

– Na, figyeljetek ide, lányok! – mondta, és letette a táskát az asztalra. – Mostantól ez a fiú lesz a család igazi feje.

Lilla elkomorult. A mosoly azonnal eltűnt az arcáról, a gyermeki önfeledtséget felváltotta egy hirtelen, éles feszültség.

– Akkor mi kik vagyunk? – kérdezte a kislány, és a hangja megremegett.

– Az én drága hercegnőim – vágta rá András könnyedén, és megsimogatta Lilla haját, mintha ezzel elintézettnek tekintené a kérdést.

– Én nem akarok hercegnő lenni – mondta Lilla dacosan, összekulcsolva a karját a mellkasa előtt. – Én főnök akarok lenni.

András nevetése hirtelen elakadt a torkában. Nem számított arra, hogy egy gyermeki szájból ekkora igazság hangzik el, amely éppen az ő évszázados, megkövesedett világképét kérdőjelezi meg.

Otthon minden megváltozott, bár az első napokban ez csak a szavak szintjén mutatkozott meg. A férjem egyre gyakrabban mondta a fiunkra, hogy „az én igazi örökösöm”, „a család egyetlen valódi folytatója”, és „a ház leendő ura”. Amikor Lilla egy délután megkérdezte, hogy miért nem adja oda neki a nagyapja régi, kopott horgászbotját, amivel olyan sokat játszottak volna a stégnél, András csak legyintett, és elfordult.

– Az a fiúknak való, Lilla. Nem neked találták ki.

– A ház sem az enyém? – kérdezte a kislány, és a könnyek már ott csillogtak a szempilláján.

András rám nézett, a tekintetében ott vibrált a türelmetlenség.

– Már megint belekötsz minden szóba, Anna. Te tanítod őket erre.

– Nem a szavaidba kötök bele – feleltem halkan, de határozottan, miközben a krumplit pucoltam a konyhában. – Hanem abba, amit a gyerekeink lelkéből csinálsz ezzel a mérgező megkülönböztetéssel.

Aznap este a nappaliban leszedte a négy papírcsillagot a babaágy fölül. Zsófi éppen akkor ment el mellette, meglátta a cselekedetet, és elsápadt. A papír, amit olyan gondosan készített, ott lógott a férfi kezében.

– Apa… miért vetted le?

– Mert ez a kisöcséd helye. Itt lesz a dicsőségtábla és a családi szimbólumok helye.

– Mi útban vagyunk neki? – kérdezte Zsófi, és a hangja olyan felnőttesen csengett, hogy belefacsarnodott a szívem.

András kezében megreccsent a papír. Egy pillanatra megállt a levegőben a mozdulata.

Később, amikor a gyerekek már az ágyukban feküdtek, elővette a padlásról a régi, nehéz fadobozt, amelyet az apjától örökölt. Kopott sárgaréz zár, repedt, megfeketedett fa fedél, benne sárgult fényképek, kitüntetések és egy titokzatos, fekete jegyzetfüzet. A dobozt demonstratívan a baba széke mellé tette a sarokba.

– Ezt majd egyszer csak ő kapja meg – mondta magának, de úgy, hogy én is halljam.

– Miért csak ő? – kérdezte Zsófi, aki a szoba ajtajában állt pizsamában, mert meglátta a fényt.

András sokáig hallgatott, a vállai megfeszültek, aztán kimondta azt a mondatot, amitől mindannyiunkban megállt az ütés:

– Mert csak ő viszi tovább a család nevét. A nevetek megváltozik, ha férjhez mentek. Ti kikerültök ebből a körből.