Chloe a kabátom mögé bújt, védelmet keresve a rideg falak között, és ujjával egy leszakadt, kék cérnával varrt gombot markolt. A gombot az előbb találta a linóleum padlón, miközben az ügyvédi iroda folyosóján vártunk. Az az apró, elveszett gomb volt az egyetlen dolog az egész szobában, amit még senki sem akart jogi úton elvenni tőlünk, az egyetlen érintetlen emlék.

– Nincs mit megosztanunk – mondta David, és hátradőlt a bőrborítású forgószékben, miközben az arcán üres magabiztosság tükröződött. – A lakás már az esküvő előtt az enyém volt, a papírok ezt egyértelműen bizonyítják. Az autó az enyém maradt. A gyerekek pedig… nos, ha Katrine magával akarja hurcolni őket, tegye meg nyugodtan. Legalább nem nekem kell bajlódnom a nevelésükkel meg az iskolai szülői értekezletekkel.

A mondat úgy vágott belém, mint egy jeges penge, hogy egy pillanatra teljesen elfelejtettem levegőt venni. Nyolc teljes éven át én vittem őket orvoshoz a legkisebb köhögésnél is, én ültem mellettük éjszakánként, amikor a magas láz gyötörte őket, én készítettem a házilag díszített születésnapi tortákat, és én hallgattam végig az első kisiskolás meséiket. David most mégis úgy beszélt róluk, mintha csak két kellemetlen, postai csomag lennének, amelyeket le kell adni a hivatalban.

Megan, a húga, az ajtónál állt összefont karokkal, mintha ő lenne a bíróság főfelügyelője. A vékony ajkán gúnyos, elégedett mosoly ült, amely semmi jót não ígért.

– Davidnek most végre igazi családja lesz – mondta hangos, magabiztos hangon, hogy mindenki hallja az irodában. – Allison hamarosan örököst vár neki, egy olyan nőt, aki képes lépést tartani a köreivel. Ugyan ki akarna egy örökké kimerült, szürke háziasszonyt két nyűgös gyerekkel a nyakán?

Lassan felnéztem rá, és hagytam, hogy a tekintetem megállapodjon rajta. Megan ujján a hatalmas, zöld köves gyűrű megvillant a neonfény rideg villanásában. Sokszor láttam már azt a drága ékszert a családi vacsorákon, de azon a napon értettem meg először a teljes mélységét, hogy mennyire élvezte a pillanatokat, amikor másokat megalázhatott, hogy saját magát nagyobbnak láttassa.

– Mondd csak tovább, hallgatlak – suttogtam halkan, de a hangomban annyi acél volt, hogy Megan hirtelen elhallgatott.

David idegesen felnevengett, és a kezével a papírokra csapott.

– Ne csinálj itt olcsó melodrámát, Katrine. Írd alá a maradékot is, fogd a gyerekeket, és tűnj el, ahová akarsz, csak ne akard megnehezíteni az életünket.

Ekkor lassan elővettem a táskámból a nehéz, fényes sárgaréz kulcsot, amely az egykori közös otthonunk zárjához tartozott, és határozott mozdulattal letettem közéjük az asztalra. A kulcs tompán koppant a fán, a hangja betöltötte a feszült csendet.

– A lakást tegnap teljesen kiürítettük – mondtam nyugodtan.

David szeme felcsillant, a mosolya pedig még szélesebb lett, mert azt hitte, megadtam magam.

– Látod? Végre megértetted, hol a helyed a nagyvilágban.

Nem válaszoltam a provokációjára. Ehelyett két sötétkék útlevelet húztam elő a mappámból, és a kulcs mellé fektettem őket.

– A gyerekekkel ma délután Londonba utazunk. Véglegesen elhagyjuk az országot.

Megan arca egy pillanat alatt megfeszült, a gúnyos mosoly pedig lefagyott a szájáról.

– Ezt mégis miből engedheted meg magadnak, te szerencsétlen? Miből vettél repülőjegyet?

– Ez már régen nem a ti gondotok – feleltem, miközben felálltam a székről.

Odakint ekkor hirtelen egy hosszú, fekete limuzin állt meg a bejárat előtt. A sofőr sötét öltönyben kiszállt, körülnézett, kinyitotta a hátsó ajtót, majd enyhén, tiszteletteljesen meghajolt az ablak felé.

– Katrine asszony, a gépkocsi készen áll, indulhatunk a repülőtérre.

David azonnal felpattant a székéből, az arca eltorzult a dühtől és a zavartól.

– Mi ez az egész cirkusz?! Ki fizeti ezt neked?!

A gyomromban egy pillanatra görcsbe rándult minden, de nem adtam meg neki azt a mérhetetlen örömat, hogy lássa a belső bizonytalanságomat. Chloe-t óvatosan a karomba vettem, Aiden pedig olyan erősen szorította a jobb kezemet, hogy az ujjperceim elfehéredtek.

A hosszú lépcsőházban lefelé menet a sofőr egy vastag, szürke, viaszpecséttel lezárt borítékot nyújtott át nekem.

– Mikkeltől van – mondta halkan. – Azt üzeni útközben, hogy minden egyes átutalást dokumentáltak a rendszerben, nem veszett el egyetlen cent sem.

Beültem a hatalmas autó hátsó ülésére. A prémium bőrülés idegen, hűvös illata vett körül, miközben az ablakon át kitekintve láttam, ahogy David és Megan tehetetlen dühükben egymásnak esnek a nyüzsgő járdán. A borítékot az ölembe fektettem, az ujjam remegve a pecsétre simult, majd lassan tépni kezdtem a papírt, amikor a sofőr komoly hangon megszólalt…

2. RÉSZ
– Katrine asszony, mielőtt teljesen felbontja a levelet, tudnia kell valamit – mondta a sofőr a tükörbe pillantva, miközben a gépkocsi magabiztosan kanyarodott rá a repülőtér felé vezető széles autópályára.

A kezemben a mozdulat megállt. A vastag, szürke papír éles széle hirtelen felsértette az ujjam bőrét, és egy apró, sötét vércsepp jelent meg rajta, mint a közelgő vihar előjele.

– Mit kell tudnom? – kérdeztem, és a szívem gyorsabban vert.

– David megbízott emberei követik az autót. Mikkel azt üzente, hogy egy pillanatra sem szabad megállnunk, bármilyen furcsa hangot hallunk is hátulról.