1. fejezet – A kilencórás csend
A csend köztünk nehezebb volt, mint a Como-tó fölé kanyargó, sűrű novemberi köd. A tó tükre dermedten terült el a lábunk előtt, szürkéskék felszínén tompán törtek meg a hegyoldalba épült villák halvány fényei. Minden egyes lélegzetvétel párát rajzolt a hűvös levegőbe, mintha a kimondatlan szavak maguk is megfagynának, mielőtt elérnék a másikat.

Alessandro a víz peremén állt, alig pár lépésre a hullámtörő kövektől. Széles, tekintélyt parancsoló vállai mélyen meggörnyedtek a méretre szabott, méregdrága fekete kasmír kabát alatt. Az a könyörtelen Don, aki egykor egyetlen rideg szemöldökráncolással képes volt elnémítani egy rivális klánokkal teli tárgyalótermet, most teljesen üresnek, megroggyantnak tetszett. Nem maradt belőle más, mint egy hajdani ragadozó árnyéka, akit utolért a saját múltja.

– Válaszolj, Alex – suttogtam. A tó felől érkező fagyos szél belekapott hosszú, hollófekete hajamba, tincseket sodorva sápadt arcom elé. – Amikor azon az éjszakán elejtettem azt az antik órát, és kimentem a velencei esőbe… miért maradtál abban a lakosztályban kilenc egész órán át?

A torka megmozdult. Nyelt egyet, mintha üvegcserepet kényszerítene lefelé. Sötét, mélybarna szemeiben ritkán látott nedvesség csillant, a visszafojtott, görcsös könnyek tükröződése.

Ujjai görcsösen simultak rá a zsebéből előhúzott, aranytokos zsebórára. Olyan erővel szorította az ékszert, hogy a bütykei krétázófehérré váltak, a fém szinte belevágott a bőrébe. Tizenhárom éven át éltem az árnyékában. Tizenhárom éven át ismertem minden apró rezzenését: tudtam, melyik lélegzetvétele jelent közelgő vihart, melyik alig észrevehető testtartásváltása jelez vérontást, és ismertem szinte minden féltve őrzött titkot, amit a bordái mögött, a jéghideg mellkasában hordozott.

Mégis, ebben a pillanatban rettegett. Rettegett a saját hangjától, rettegett az igazságtól, és legfőképpen rettegett tőlem.

– Nem azért maradtam ott, hogy hozzáérjek, Serena – mondta végül. A hangja úgy repedt meg a nyirkos csendben, mint a téli fagyban kettéhasadó, kiszáradt faág. – Azért maradtam, mert amint kiléptél azon a nehéz tölgyfa ajtón, Bianca előhúzta a fegyvert a gyöngyökkel kirakott estélyi táskájából, és egyenesen a folyosóra, az ajtó felé célozott.

Jeges borzongás futott végig a gerincemen, hűvös és éles, akár egy tőr hegye. De az arcomizmaim engedelmeskedtek az akaratomnak: egyetlen vonásom sem rezdült meg. Nem adhattam meg neki azt az elégtételt, hogy gyengeséget lásson rajtam.

– Ne próbálj most meséket kitalálni, Alex – válaszoltam ridegen, miközben összefontam karjaimat a kabátom előtt. – Ne játszd el előttem a nemes védelmezőt, a tragikus hőst. Te vagy a Vitale szindikátus teljhatalmú ura. A te szavad törvény Észak-Olaszországban. Senki sem emel fegyvert rád a saját felségterületeden, a saját elnöki lakosztályodban.

– Nem rám célozta! – kiáltotta tompán, miközben tett felém egy tétova, fájdalmas lépést a csikorgó kavicson. – Arra a szűk folyosóra célozta, ahová épp kiléptél! Azt mondta… megesküdött rá, hogy ha csak egyetlen mozdulatot teszek utánad, a mesterlövészei a Canal Grande palotatetőiről azonnal kiiktatnak, még mielőtt egyáltalán elérnéd a privát vízi taxit a mólónál.

A szavak súlya alatt úgy éreztem, mintha a talaj egy pillanatra meginogna a csizmám alatt, de megfeszítettem a testem, stabilan megvetve a lábamat.

Alessandro remegő kézzel emelte magasabbra az antik órát. Megfordította a tenyerében, megmutatva a finom vésésű hátlapot: egy mély, friss karcolás futott végig a gravírozott családi címeren.

– Azt mondta, az apja emberei már órákkal korábban lezárták a teljes dokkot – folytatta a Don, s a feszes állkapcsa rángatózott a tehetetlen dühtől. – Azt mondta, az esküvőnknek soha nem szabad megtörténnie. Mindegy volt, hogy önszántamból választom-e őt vagy sem. A Moretti klán döntött. Ha azon az éjszakán kilépek a teraszra vagy a folyosóra, hogy visszahozzalak… ott helyben végeztek volna veled a hideg köveken.

Lassan, mélyen beszívtam a nyirkos tavi levegőt. Nem hagytam, hogy a felkavarodó emlékek meglágyítsák a szívemet; visszakényszerítettem a fagyos józanságot a vérembe.

– És mégis, Alex… – szóltam, tekintetemet egyenesen az övébe fúrva, olyan élességgel, ami metszőbb volt a sziklákon megtörő hullámoknál. – Mégis hagytad, hogy megcsókoljon, mielőtt kiejtettem volna azt a bársonydobozt a kezemből. Mégis tizenegy hónapon át megosztottad vele az ágyadat az előtt a velencei éjszaka előtt.

A vér pillanatok alatt kiszaladt az arcából. Olyan kísértetiesen sápadttá, márványszerűvé vált, mint a templomi sírkövek. Nem volt válasza. Nem volt mentsége.

– Nem keresek felmentést a bűneimre, Serena – préselte ki a szavakat, miközben az ereje végleg elhagyta, és térdre roskadt a nedves, fekete kavicsok közé. Olaszország legrettegettebb embere a földön hevert, alázatosan, megsemmisülve. – Elárultalak már jóval Velence előtt. Megmérgeztem és összetörtem az egyetlen tiszta, szent dolgot, ami valaha az enyém volt ebben a mocskos, bűnös életben.

Lenéztem rá. Nem éreztem diadalt, csupán a végtelen, hűvös tisztánlátást.

– Kelj fel, Alex – mondtam halkan, és lassan hátat fordítottam neki a tóparti szürkületben. – Mert bármit is tervezett az öreg Moretti a velencei kikötőidben… ők ketten soha nem számítottak arra, amit én készítettem elő a Vitale birodalom számára Rómában.

Alessandro felkapta a fejét. A tekintetében a maró bűntudat mellett hirtelen valódi, fojtogató zavarodottság villant fel.

– Mit tettél, Serena? – kérdezte rekedten, elhaló lélegzettel.