1. FEJEZET
Éles, fagyos, szinte pengeként hasító lepedőkben zúdult alá a koromsötét fellegekből, kíméletlenül átvágva a vékony, kopottas pamutból készült kék kórházi dörzsingemen. A St. Jude’s Elite Medical Center hatalmas, fotocellás üvegajtaja egy tompa, véglegesnek tűnő szisszenéssel csukódott be mögöttem, kizárva a fűtött előcsarnok biztonságos, steril illatú világát.
Hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig a nedves, jéghideg betonon maradtam, miközben a testemet kontrollálhatatlan, heves reszketés rázta meg. Az arcom bal fele tompa, nehéz, mégis égető melegtől lüktetett pontosan ott, ahol Richard Vance igazgató súlyos, arany pecsétgyűrűs ökle teljes erőből eltalált. A bőrömön lángoló, sajgó fájdalom és a ruhámon keresztül egészen a csontjaimig hatoló, dermesztő őszi zápor közötti éles kontraszt miatt az egész lényem sokkban remegett.
A kezem ösztönösen, védelmezően a hasamra fonódott, éreztem, ahogy a méhem izmai kőkeményre húzódnak össze. Egy tipikus Braxton Hicks-kontrakció volt, amelyet a hirtelen fellépő, elsöprő erejű adrenalinlöket és a torkomat fojtogató rettegés váltott ki. Megpróbáltam mély, bár remegő lélegzeteket venni, hogy oxigént juttassak a babámnak, lecsillapítva a bent tomboló vihart.
– Semmi baj, kicsikém – suttogtam a süvöltő, kegyetlen szélbe. A fogaim annyira vacogtak, hogy a szavak alig, töredezetten jutottak ki a vékony, liluló ajkaimon. – Anya itt van. Jól vagyunk. Vigyázok rád.
Ez persze egy orbitális, kétségbeesett hazugság volt. Messze nem voltunk rendben. A katasztrófa szélén egyensúlyoztunk.
Nagy nehezen, minden maradék erőmet összeszedve feltornásztam magam a kezeimre és a térdeimre. A kopasz, érdes beton kíméletlenül felsértette a tenyeremet, apró, vörös karcolásokat hagyva a bőrömön. Felemeltem a tekintetem. A két testes, fekete egyenruhás biztonsági őr, akik pillanatokkal ezelőtt durván, mint egy zsák szemetet, kihúztak az épületből, még mindig az üvegfalú, kivilágított előcsarnokban álltak. Karba tett kézzel, üres, bocsánatkérés nélküli, sztoikus arccal meredtek rám. Ők voltak a kapuőrök, akik gondoskodtak róla, hogy véletlenül se próbáljak visszakúszni a milliárdosokat kiszolgáló luxusklinika melegébe.
Kínzóan lassan, centiméterről centiméterre sikerült csak felállnom. A derekam és az alsó hátam minden egyes túlterhelt izma éles, hasító fájdalommal sikított tiltakozásképpen a mozdulat ellen. Nem volt nálam a vastag, bélelt télikabátom. Nem volt nálam a táskám, a megrepedt képernyőjű telefonom, de még a lakásom kulcsa sem. Az összes nyomorúságos földi vagyonom még mindig bent volt bezárva az alagsori személyzeti pihenő kopott fémszekrényében. És Vance a fojtott, tajtékzó dühével teljesen világossá tette: ha akár csak egyetlen lábujjammal is újra átlépem a küszöböt, egy villogó rendőrautó rácsos hátuljában fogom elhagyni a kerületet, birtokháborítás és ki tudja, még milyen kitalált vádak miatt.
Mélyet nyeltem a sós, esővizes könnyeimből, elfordultam a kórház csillogó, többmillió dolláros, álszent álarcától, és elindultam az éjszakába.
A buszmegálló mindössze három utcányira volt, de abban a pillanatban ez a távolság egy maratonnal ért fel. Minden egyes nehézkes lépés egy különálló harc volt a harapó, arcot maró széllel. Az utcai lámpák éppen abban a pillanatban villantak fel, halvány, nátriumsárga fényt árasztva, ahogy a kora esti sötétség kíméletlenül lecsapott a városra. A lámpák fénye hosszú, torz, kísérteties árnyékokat vetett a vízzel elárasztott, repedezett járdákra. Luxusautók és sárga taxik száguldtak el mellettem a vizes aszfalton, széles gumijuk piszkos, olajos utcai vízhullámokat csapott fel, amelyek egyenesen a fedetlen vádlimhoz csapódtak, tovább növelve a nyomorúságomat.
Amikor végre valahára elértem a buszmegálló karcos plexiüvegből készült, huzatos menedékét, éreztem, ahogy az ajkaim lassan felvesznek egy halvány, egészségtelen kék árnyalatot. Összegömbölyödtem a jéghideg, nedves fém padon, a karjaimat olyan szorosan fonva a derekam köré, amennyire a hatalmas hasam csak engedte, próbálva megőrizni az utolsó csepp testhőmet.
Ekkor egy emlék, hívatlanul, élesen és kíméletlenül áthatolt a testi nyomorúságom sűrű ködén.
– Azt hiszed, csak úgy elsétálhatsz, Sophie? Azt hiszed, a világ odafent jobban fog bánni veled, mint a saját véred?
Lorenzo hangja volt. Mély, rezonáló, és tele veszéllyel. Hat évvel ezelőtt történt. Családunk hatalmas, fojtogatóan fényűző Oak Brook-i birtokának márványpadlós előcsarnokában állt. Sötét, fürkésző szemei az árulás okozta fájdalom és a félelmetes, maffiavezérhez illő tekintély gyilkos keverékével villantak felém. Épp akkor fejeztem be a táskáim bepakolását. Épp abban a percben vágtam az arcába, hogy már nem bírom tovább elviselni a hátam mögötti suttogásokat, a hajnali háromkor érkező, titkosított telefonhívásokat, az egyedi szabású öltönyökben, az antik, felbecsülhetetlen értékű perzsa szőnyegeinken elvérző férfiak látványát. Nem bírtam tovább a Romano-lét állandó, fullasztó, mindent beborító erőszakos takaróját.
– Csak egy normális életet akarok, Enzo! – kiabáltam neki akkor, miközben a könnyek szabadon folytak az arcomon. – Szegény és biztonságban lévő akarok lenni! Nem pedig gazdag, akinek a kezéhez vér tapad!
Hosszú, síri, feszült pillanatig nézett rám. Az erős, szögletes állkapcsa megremegett a visszatartott dühtől. Aztán egyetlen, kimért mozdulattal félreállt, utat engedve a hatalmas tölgyfa ajtó felé. – A világot odakint egy cseppet sem érdekli, hogy jó vagy-e, Sophie. Csak és kizárólag az számít, hogy erős vagy-e. Amikor a valóság darabokra tör, és a porba tipor, ne gyere sírva hozzám. Ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek.
