1. Fejezet – Az oltár darabokra hullik
Négyezer tökéletesre nyílt, hófehér holland rózsa édeskés, súlyos illata hirtelen fojtogatóvá, szinte elviselhetetlenné vált a hatalmas térben.
Julian Vance némán állt. Hat láb három hüvelyk magas, széles vállú alakját tökéletesen követte a méretre szabott, mélyfekete olasz selyemszmoking. Állkapcsa gránitkeménységűre feszült, miközben tekintete a semmibe révedt. Harminchárom évesen ő irányította a Vance Global Logistics nevű, öt kontinensen átívelő, több milliárd dolláros tengeri szállítmányozási birodalmat. Élet-halál urának számított a globális kereskedelemben, ám most, ahogy az évszázados katedrális aranyozott, freskókkal díszített kupolája alatt állt, a szíve halottnak, üresnek és visszhangtalannak tűnt.
Ez az esküvő nem a szerelemről szólt. Ez egy kíméletlen, hidegfejjel kiszámított vállalati fúzió volt.
Vele szemben Victoria Sterling állt, akinek kézzel gyöngyözött, finom francia csipkéből készült, uszályos ruhája többe került, mint egy átlagos amerikai külvárosi családi ház. A nő zafírkék szemei a közelgő, diadalmas ambíció mámorától villogtak a gyertyafényben. Két hosszú éven át körözött Julian körül, mint egy türelmes ragadozó. Folyton azt suttogta a fülébe, hogy a gyásza már túl régóta tart, hogy öt évnyi epekedés a főiskolai szerelme, a tragikusan elvesztett Clara után több mint egy örökkévalóság. Victoriának végül sikerült meggyőznie a Vance-igazgatótanácsot, Julian befolyásos családját, sőt, magát a férfit is arról, hogy ideje végleg lezárni a múltat, és eltemetni a kísérteteket.
– Akarod-e, Julian Vance, feleségül venni Victoria Sterlinget… – zengte a bíboros mély, teátrális hangon, amely betöltötte a szentélyt.
És ekkor jött a dörrenés.
A katedrális hátsó részén lévő, súlyos, sárgaréz veretekkel megerősített tömör tölgyfaajtók hatalmas lendülettel vágódtak ki. Puskalövésként csapódtak a hideg kőfalaknak. A kinti, éles őszi napfény kíméletlenül zúdult be a gyertyafényes, tömjénfüstben úszó templomhajóba, kettészelve az áhítatos félhomályt.
A faragott tölgyfapadok soraiban azonnal zsibongás futott végig. A Wall Street legbefolyásosabb vezetői, európai arisztokraták és a vörös szőnyeges hírességek egyszerre nyújtogatták a nyakukat, hogy lássák a zavarzavar okát.
A hófehér selyemszőnyeggel borított főfolyosó közepén egy kísértet indult el lefelé.
A jövevény nem lehetett több hatévesnél. Egy szánalmasan túlméretezett, kinyúlt szürke kötött pulóvert viselt, amelynek könyökénél hatalmas lyukak tátongtak, az anyagot pedig sűrű korom és gépzsír foltjai csúfították el. Apró térdei nyersen és véresen kandikáltak ki, felemás, kopott tornacipőjére pedig a queens-i utcák sűrű sarat tapasztotta a hideg. A kislány vékony, reszkető karjaiban egy csecsemőt szorongatott. A pici lányka apró, görcsös ujjai halkan nyöszörögve kapaszkodtak nővére pulóverének rongyos gallérjába.
– Mi a jelentősége ennek?! – hasított bele a szent csendbe Victoria hangja. Az arisztokratikus máz azonnal leolvadt róla, és sikolya éles, fülsiketítő és csúf volt. – Biztonságiak! Hol a biztonsági szolgálat?! Vigyék ki innen ezt a kis koldust! Tönkreteszi a ruhámat!
A peremfolyosókon két magán, taktikai gárdatag indult meg villámgyorsan; a méretre szabott blézerek alatt fegyverek lapultak.
Julian azonban meg sem mozdult. A lélegzete egyetlen fájdalmas pillanatra megakadt a torkában.
A kislány nem nézett a rohanó őrökre. Nem törődött a csillogó tömeggel, sem a fotósokkal, akiknek gépei hirtelen stroboszkópként kezdtek el villogni, vakítva a szemet. A gyermek sötét, borostyánsárga szemei – olyan szemek, amelyeknek lehetetlen, kísérteties metszése volt, olyan metszése, amit a férfi ezer éve ismert – egyenesen Julianre szegeződtek.
Botladozva lépett előre. Minden egyes apró lépése sötét, saras lábnyomot hagyott a makulátlanul tiszta fehér futószőnyegen.
– Apu? – suttogta a kislány.
A szó elhalkult, szinte hangtalan volt, ám abban a lélegzetvisszafojtott, visszhangzó kőbarlangban úgy csapódott Julian mellkasába, mint egy tüzérségi lövedék.
– Julian, hagyd figyelmen kívül! – sziszegte Victoria hisztérikusan, és tökéletesre manikűrözött körmeivel úgy markolt a férfi alkarjába, hogy az áthatolt a vastag szmokinggyapjún. – Ez egy átverés! Egy undorító bulvárlapos trükk! Julian, nézz rám! Fejezzük be az esküt!
De Julian meg sem hallotta. A világ megszűnt létezni. Minden elnémult, és a férfi csak a saját felgyorsult pulzusának vad, fülsiketítő dobolását hallotta a fülében.
Olyan erőszakos, hirtelen mozdulattal rántotta ki a karját Victoria szorításából, hogy a menyasszony elvesztette az egyensúlyát, és egyenesen a koszorúslányába zuhant.
Julian lelépett a márvány emelvényről. Nem sétált; egyetlen pillanat alatt sprintelni kezdett.
– Maradjon hátra! – üvöltötte a vezető biztonsági őr, és bőrkisnyújtott kezével épp a kislány törékeny vállát akarta megragadni.
– HA HOZZÁÉRSZ, OTT HALSSZ MEG, AHOL ÁLLSZ!
Az ordítás olyan kegyetlen, ősi és állatias dühvel szakadt fel Julian mellkasából, hogy a fegyveres őr a lépés kellős közepén lefagyott, halálra rémülve attól a puszta, nyers őrülettől, ami a milliárdos szürke szemében lángolt.
Julian pontosan a sáros folyosó közepén vetette magát térdre. Nem érdekelte az ezerdolláros selyemnadrágja. Nem érdekelték a villogó kamerák. És egyáltalán nem érdekelte a Sterling-fúzióban megkötött több milliárd dolláros vagyon sem.
Csak a kislányt nézte.
A gyermek arcán lévő vastag piszokrétegen a könnyek halvány, tiszta sávokat vágtak. Ajkai kékelltek a kinti őszi hidegtől. Ám a vékony nyakában, a síró csecsemő feje fölött egy karcos, katonai kiadású, ezüst dögcédula lógott.
A hideg fémbe a következő számok voltak beütve: VANCE, J. – 884-91-A.
Julian ujjai hevesen és kontrollálhatatlanul remegtek, amikor megérintette a jéghideg fémet.
– Honnan… honnan szerezted ezt?
