Ezután egy futárbicikli haladt el az autó előtt, a sofőr megnyomta a dudaját, és a titokzatos jármű elindult, mint bármely más manhattani forgalom. Megmondtam magamnak, hogy hagyjam abba, hogy hétköznapi dolgokat baljóssá tegyem. Dante Russo fontos vendég volt, nem egy bűnügyi film karaktere, és alig volt időm kávét készíteni a vendégváltásom előtt.

De az üzenet, amit a telefonján láttam, mindig visszatért hozzám. Tudjuk, ki a pincérnő. Valaki úgy beszélt rólam, mintha a létezésem számítana. Utáltam ezt az érzést. A legtöbb nap láthatatlan voltam, kivéve, ha egy vásárlónak extra szalvétára volt szüksége, és én inkább az ilyen névtelenséget szerettem.

Délben Tony hívott. “Mr. Russo megkérdezte, hogy fontolóra vennéd-e, hogy ma este egy órával korábban jöjjön az étterembe. Beszélgetni.”

“Miről beszélünk?”

“Nem kérdeztem. Udvarias volt. Megijesztett.”

“Tony, van egy tehetséged arra, hogy minden rosszabbnak hangozzon.”

“Ez egy menedzsment képesség.”

Majdnem visszautasítottam. El tudom képzelni, hogy Dante egy nagy csekkvel dönt egy problémát. Megnézte a kopott cipőimet, rájött, hogy a pénz a válasz mindenre a világában, és annyit ajánlott, hogy megvásárolva érezzem magam. De eszembe jutott Sophia álmos kis keze az ujjamon és a rajzra, amely MARADJ.

“Mondd meg neki, hogy tudok húsz percet szánni,” mondtam. “És nem akarom, hogy ez egy olyan állásinterjúvá váljon, amit nem kértem.”

Amikor aznap este beléptem Bellanote-ba, Dante már a hátsó fülkében ült. A cukorcsomag, amit Sophia adott neki, pihent a vizes pohár mellett. Felállt, amikor közeledtem, olyan udvariasság, ami váratlanul hétköznapi volt, hogy meglepett.

“Köszönöm, hogy eljöttél,” mondta.

“Pontosan húsz percem van.”

“Akkor megpróbálom nem pazarolni őket.”

Megkérdezte a napirendemet és azt, hogy Sophia hogyan tűnt nekem. Minden választ meghallgatott anélkül, hogy megszakította volna. Végül azt mondta, hogy a lánya az étterem elhagyása után az éjszaka nagy részét átaludta. Aznap reggel egy fahéjas tekercset kért, miközben a konyhai tableten lévő fényképre mutatott. Még mindig nem szólt, de mindenhová magával vitte a rajzot.

“Meg akarom kérdezni, hogy meglátogatnád-e őt,” mondta Dante. “Nem azért, mert tartozol nekem valamivel. Fizethetek neked az idődért, olyan áron, amit igazságosnak tartasz, és mondhatsz nemet.”

“Nem vagyok terapeuta,” válaszoltam. “Nem vagyok alkalmas a gyász kezelésére.”

“Tudom. Tanácsadó szakemberek vagyunk. Ez nem a helyettesítésük miatt van. Sophia egyszerűen kényelmesnek tűnik veled.”

Jobban értékeltem a különbséget, mint ahogy be akartam vallani. “És ha igent mondok?”

“Akkor jössz, amikor akarod. Akkor távozol, amikor akarod. Nem fogok ígéretet tenni helyetted.”

“Én sem mondom fel a munkáimat egy idegenért, akivel tegnap este találkoztam.”

Szemei meglágyultak. “Értettem.”

Olyan komolysággal tárgyaltunk, mintha két ember aláírna egy nemzetközi szerződést. Ragaszkodtam ahhoz, hogy néhány rövid látogatást válasszak, ne egy nyitott megállapodást. Átlagos társaságot adtam – olvasást, rajzolást, sütést – nem tanácsadást. Sophia orvosa és egy gyermekterapeuta továbbra is segítene neki. Senki sem használhatta az időmet szülő helyett. Dante minden feltételt elfogadott, bár majdnem szórakozottnak tűnt, amikor kijelentettem, hogy abszolút nem lesznek fenyegető testőrök, akik engem néznek, miközben tésztát gyúrok.

“Megkérem, hogy bámulják a falat,” válaszolta.

“Ez valójában nem jobb.”

Először nevetett. Rövid és meglepett volt, mintha a hang engedélye nélkül szökött volna ki.

Aztán feltettem azt a kérdést, amit előző este óta hordoztam. “Figyel valaki engem?”

Az arca megmozdult. “Miért kérdezed?”

Elmondtam neki az üzenetet, és a fekete szedánt az épületem előtt. Hallgatózott, anélkül, hogy bármit tagadott volna.

“Az autó nem az enyém volt,” mondta. “Valakivel megnéztem, miután hallottam, hogy egy tegnap esti fénykép terjed. Azonnal el kellett volna mondanom neked. Sajnálom.”

“Egy fénykép?”

“Valaki elvitte az egyiketeket, ahogy Sophiát tartja. Egy privát csoportban osztották meg, egy felirattal, amely azt sugallta, hogy helyettesítő anyát vettem fel. Vannak, akik a pletykákat használják előtérbedobásként.”

Összeszorult a gyomrom. “Nem egyeztem bele, hogy része legyek egy pletykának.”

“Tudom. Kértem, hogy távolítsák el. Nem garantálhatom, hogy minden példány eltűnik.”

“És az üzenet?”

“Egy olyan embertől, aki szereti a fenyegetéseit lazán hangzani. Komolyan veszem.”

Felálltam, hogy távozzak, de újra megszólalt, ezúttal tekintély nélkül. “Emma, minden jogod megvan elmenni.”

Ez volt az, ami megnehezítette. Nem azt kérte, hogy hagyjam figyelmen kívül a veszélyt, vagy nem ajánlotta fel, hogy pénzzel oldom meg az életemet. Azt mondta, amit a legkevésbé akartam hallani: hogy valami édes és egyszerű felkeltette a figyelmet, amit nem érdemel.

“Időre van szükségem,” mondtam.

“Vedd el.”

Sophia megjelent a privát étkezőbe vezető ajtóban, mielőtt elértem volna a kijáratot. Egy nő, akiről később megtudtam, hogy a régi gondozója, Rosa, néhány lépéssel mögötte lépett. Sophia rózsaszín kardigánt viselt, és a nyusit a mellkasához szorította. A tekintete végigpásztázta a szobát, míg végül engem talált.

Nem futott el. Csak felemelte az egyik kezét, tenyerét nyitva, várva.

Letérdeltem. “Szia, fahéjas tekercs ember.”

Az arca felderült. Felajánlott nekem egy zsírkréta rajzot egy ablakról, mögötte egy kenyér volt. A képen nem voltak alakok, család, nem voltak gondosan megírt könyörgések. Csak egy apró pékség.

Dante felé pillantottam. Távolságot tartott.

“Vasárnap is eljöhetnék,” hallottam magam mondani. “Két órán át. Együtt készíthetünk valamit.”

Sophia elég közel lépett ahhoz, hogy megöleljen. Dante kifújta a levegőt, egyértelmű hála hangja volt.