1. fejezet – AZ IDEGEN, AZ EZER DOLLÁR ÉS A VÉGZETES ALKU

A charlestoni reggeleknek megvan az a sajátos, fülledt atmoszférája, amely szinte rátelepszik az ember bőrére. A levegő sós tengerillattal és az óváros macskaköves utcáiról felszálló édeskés jázmin aromájával keveredik. Aznap reggel a The Dewberry luxusszálloda kávézója csendes menedékként szolgált a kinti nyüzsgés elől. A mahagóni asztaloknál halk beszélgetések moraja szólt, a kávégépek tompa sziszegése pedig megnyugtató háttérzajt biztosított. Én csak tíz percnyi háborítatlan nyugalmat akartam. Egyetlen csésze feketekávét, mielőtt a nap visszaránt abba a kíméletlen birodalomba, amelyet felépítettem.

Ekkor lépett be ő.

A legszebb nő, akit valaha láttam, határozott, mégis remegő léptekkel egyenesen az asztalomhoz sétált. A kávézó zsúfolt volt, a tekintetek önkéntelenül is rátapadtak, ahogy áthaladt a termen, de ő mindezt észre sem vette. A szemei csakis engem kerestek, pontosabban a megoldást a problémájára. Mielőtt egyáltalán megszólalhatott volna, tíz ropogós, hibátlan százdolláros bankjegyet csúsztatott az érintetlen kávémcsészém mellé. A papír halk zizzenése éles kontrasztban állt a pillanat súlyával.

– Adok ezer dollárt – mondta olyan hangon, amelyben a kétségbeesés és az eltökéltség különös táncot lejtett –, ha ma estig úgy tesz, mintha a barátom lenne.

Fogalma sem volt róla, kivel áll szemben. Számára csak egy jól öltözött idegen voltam egy drága kávézóban. Nem tudhatta, hogy aprópénzt kínál Charleston történetének egyik legbefolyásosabb, legrettegettebb alakjának. Vagy hogy azzal az egyszerű ténnyel, hogy engem választott erre a banális szerepre, sokkal veszélyesebbé, halálosabbá tette azt a bizonyos családi ebédet, mint ahogy azt a legvadabb rémálmaiban el tudta volna képzelni.

Hosszú, csendes másodpercekig néztem az asztalon heverő zöldhasúakra, majd lassan, nagyon lassan felemeltem a tekintetemet, hogy találkozzon az övével.

– Ez most az a rész, amikor a vesém hiányzik az ébredés után? – kérdeztem halkan, a hangom mély volt és egyenletes.

Ajkai meglepetten résnyire nyíltak. A szemeiben hirtelen riadalom villant, és egy töredékmásodpercig szentül meg voltam győződve róla, hogy sarkon fordul és elfut. Ehelyett azonban vett egy mély lélegzetet. Végigpillantott a körülöttünk lévő forgatagon, majd közelebb hajolt. A mozdulat nyomán megcsapott az illata: friss, édes jázmin, egy csipetnyi vaníliával és a napfény melegével ötvözve. Bódító volt.

– Komolyan mondom – suttogta, és a tekintetében olyan intenzitás égett, ami egy pillanatra engem is meglepett.

– Én is – feleltem rezzenéstelen arccal. – A vesék drágák a feketepiacon.

Egy hirtelen, őszinte nevetés tört ki belőle, mielőtt egyáltalán megállíthatta volna magát. Ragyogó, tiszta, felszabadult hang volt – egy olyan dallam, amely teljesen idegennek, szinte oda nem illőnek tűnt egy csiszolt, gondosan őrzött charlestoni elit terem fojtogató légkörében. Ez a nevetés volt az a pillanat, amikor eldőlt a sorsunk.

– Rendben – mondtam, miközben hátradőltem a kényelmes bőrülésen, és a karjaimat összefonva figyeltem őt. – Megegyeztünk. De van egy aprócska kérdésem.

Sötét, meleg barna szemei gyanakvóan összeszűkültek. A védelme azonnal visszapattant a helyére.

– Megcsókolhatom a barátnőmet, ha a helyzet úgy kívánja?

A levegő megfagyott. A nő megdermedt, mintha kővé vált volna. Finom ívű arccsontján a rózsaszín árnyalat lassan sötét pírba váltott, és egy múló pillanatig azon tűnődtem, vajon túlfeszítettem-e a húrt, mielőtt még egyáltalán elkezdődött volna a játék.

– Csak vicceltem – mondtam, miközben felemeltem mindkét kezemet megadó, békítő gesztusként. – Nem élek vissza a helyzettel.

A tekintete azonban továbbra is az enyémen maradt, kutatva, elemezve az arcom minden rezdülését. Aztán, legnagyobb megdöbbenésemre, a szája sarka finoman, szinte észrevehetetlenül megemelkedett. Csak egy nagyon picit, de éppen eléggé ahhoz, hogy a reggel unalmas rutinja hirtelen perzselő, izgalmas kihívássá változzon.

– Csak akkor… – suttogta, és a hangja ezúttal lágyabb, mélyebb volt –, ha a barátnőd igent mond.

Ez az egyetlen, váratlan válasz azonnal kiverte a fejemből a viccelődést.

A neve Nora Bennett volt. Huszonöt éves, tele megfejthetetlen titkokkal. Egy lágy, krémszínű, selymes anyagból készült ruhát viselt, amely úgy omlott le a testén, mintha egyenesen rászabták volna. Kifogástalanul nézett ki, mégis úgy viselkedett, úgy tartotta magát, mintha valaki épp egy kivégzőosztag elé kísérné, nem pedig egy vidám vasárnapi családi ebédre. A feszültség sugárzott a tartásából, az ujjai pedig idegesen doboltak a retikülje pántján.

Én voltam Evan Cole.

A gyanútlan nagyközönség, a felső tízezer és a pletykalapok számára egyszerűen csak a Cole Development alapítója és teljhatalmú tulajdonosa. Egy olyan gigantikus cégbirodalom feje, amely luxusszállodákat, masszív építőipari vállalatokat, nemzetközi áruszállító flottákat és elit magánbiztonsági cégeket foglalt magába, hálózatként befonva a teljes keleti partvidéket. De volt egy másik oldalam is. Azoknak a keménykötésű férfiaknak, akik éjfél után dolgoztak Charleston sötét, ködös dokkjaiban, akik a törvény határmezsgyéjén mozogtak… nekik én voltam az az ember, akinek puszta említésére önkéntelenül is kiegyenesítették a gerincüket, lehajtották a fejüket, és nagyon gondosan megválogatták minden egyes szavukat. Én voltam a hatalom, az árnyék, az erő.

Aznap reggel azonban nem akartam birodalmat építeni vagy ellenségeket megsemmisíteni. Csak tíz csendes percet akartam a kávémmal. Úgy tűnt azonban, hogy a sors (vagy inkább Nora Bennett) másképp döntött, és hirtelen elérhetővé váltam egy roppant veszélyes, ideiglenes romantikára.