1. RÉSZ: A születésnap, amire senki sem maradt
Lily hetek óta megszállottan számolta a napokat a hetedik születésnapjáig. A konyhai naptár dátumát vastag, fekete filccel bekarikázta, és apró, remegő vonalú szívecskéket rajzolt a szám köré, mint aki egy szentélyt őriz. Azon a hűvös, deres reggelen már a kedvenc, kopottas kék buliruhájában rontott be a hálószobámba, az arca kipirult az izgalomtól, a szeme pedig úgy csillogott, mint a hajnali harmat a fűszálakon.
– Anya, ugye nagymamának tetszeni fog a torta? – kérdezte lihegve, miközben a lepedőmet gyűrögette.
Lágyan elmosolyodtam, átöleltem a vékony kis testét, és a fülébe súgtam:
– Imádni fogja, drágám. Szó szerint imádni.
Elhallgattam a legfontosabb részletet: azt, hogy éjfélig ébren maradtam, mert az első kakaós máz oldalra csúszott, és az egész konyha úgy festett, mintha egy cukrászati robbanás helyszíne lenne. Végül hajnali kettőkor sikerült megmentenem a műveletet, de a fáradtság most mit sem számított. Lily boldogsága mindent felülírt.
Ez a buli nem volt elegáns, nem díszítették dizájner lufiívek, és nem rendelgettünk méregdrága cateringet – de pontosan ilyenre vágyott. Lufikat és papírszalagokat lógattam fel a nappali mennyezetéről, házi szendvicseket, ropogós sajtos rudakat készítettem, és saját kezűleg sütöttem egy gazdag, csokoládés rétegtortát, aminek az illata még reggel is átjárta a lakást. Amikor előre megkérdeztem tőle, mit szeretne a legjobban a szülinapjára, egyetlen másodperc habozás nélkül felelte:
– Semmi játékot, anya. Csak… hogy itt legyen a család. Csak együtt akarok lenni mindenkivel.
Délben pontosan megszólalt a csengő, és Lily akkora örömujjongással indult az ajtó felé, hogy szinte átcsúszott a parkettán a zoknijában.
– Itt vannak! – sikoltotta, és szélesre tárta az ajtót.
Először a nővérem, Angela lépett be a lakásba a három gyerekével, mögöttük pedig a szüleim érkeztek meg. Anya pillantása azonnal megkerülte a Lilyt köszöntő mosolyomat, és egyenesen a konyhapulton gőzölgő, otthoni készítésű tortára szegeződött. Az arca finoman megrándult, a szája pedig vékony, gúnyos vonallá húzódott.
– Ó – mondta hűvösen, szinte sajnálkozó hangon –, te… te sütötted?
Angela végigmérte a nappali szerény díszeit, majd felém fordult, és egy hamis, elnyújtott mosolyt villantott.
– Hát, ez… rendkívül családias. Megtakarítottátok a cukrászdát, mi? – A legidősebb lánya halkan felkuncogott a háttérben, a szája elé kapva a kezét. Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, mert nem akartam elrontani Lily napját.
De Lily észrevette. A kislányom megérezte a feszültséget a levegőben. Bizonytalanul a nagymamájához lépett, felemelte a kezét, és csicseregve mondta:
– Szia, nagymama! Boldog vagy, hogy itt vagy?
Anya futólag, szinte gépiesen megveregette Lily karját, mintha egy idegen kutyát simogatna meg az utcán, majd azonnal az ételasztal felé vette az irányt. Láttam, ahogy a kislányom mosolya lassan elhalványul az arcán, a szeme pedig megtelik azzal a mély, szótlan kérdőjellel, amit egy hétévesnek még soha nem kellene éreznie.
Telt az idő. Tíz teljes perc telt el az érkezésük óta, de senki sem nyúlt az ételhez, senki sem ült le Lily mellé. Angela gyerekei ott álltak a szőnyeg közepén, összevissza suttogtak, és gúnyosan kuncogtak a papírfüzér színén. Aztán a nővérem hirtelen anyához hajolt, és olyan hangosan, hogy mindenki hallja, megkérdezte:
– Szóval… akkor még megyünk arra a helyre? Kezdődik a program.
Anyám bólintott, miközben a táskáját igazgatta a vállán.
Lily döbbenten nézett rájuk, mintha nem hinné el a saját fülének. Mielőtt még megszólalhatott volna, anya már fel is állt, határozott mozdulattal eligazította a sálját a nyakán, és olyan hűvös, természetes hangon, mintha az időjárásról beszélgetne, bejelentette:
– Jobb dolgunk is van ma délután, drágám. Nem vesztegethetjük az időt.
Megdermedtem. Ránéztem, a hangom szinte beleremegett a dühbe:
– Mi? Hova mentek? Hát most jöttetek!
Angela már talpon volt, rideg parancsoló mozdulattal intve a saját gyerekeinek, hogy kövessék.
– Gyerünk. Nem várakoztathatjuk meg a többieket a klubban – mondta flegmán, miközben a kabátjáért nyúlt. Az egyik gyereke pedig hangosan bejelentette a kijárat felé menet: – Én megmondtam, hogy ez a buli halál unalmas lesz.
És egyszerűen elmentek.
Mindannyian kivonultak az ajtón, hátrahagyva az érintetlen szendvicseket, a kihűlt teát és a gyertyák nélküli, magányos születésnapi tortát. Az ajtó nehezen, tompán becsapódott mögöttük, és a lakásban hirtelen olyan dermesztő, nehéz csönd lett, hogy a falióra ketyegése is bántotta a fülemet.
Lily ott ült a születésnapi székében, a kis kezeit szorosan összefonva az ölében. Lassan felnézett rám, a szeme csordultig volt könnyel, de minden erejével azon volt, hogy ne sírjon.
– Anya… – suttogta remegő hangon. – Valami rosszat tettem? Azért mentek el, mert én nem voltam elég jó?
Abban a pillanatban valami végleg eltörött bennem. Egy mély, fájdalmas gát szakadt át a lelkemben. Letérdeltem a kis széke elé, átöleltem a remegő vállát, és hevesen ráztam a fejemet.
– Nem, szerelmem. Isten bizony, nem tettél semmi rosszat. Te vagy a legcsodálatosabb kislány a világon.
De amikor azzal a meggyötört tekintettel azt kérdezte, hogy miért mentek el mindannyian, ha egyszer az ő napja volt, nem találtam egyetlen olyan szót sem, amivel megmagyarázhattam volna ezt a mérhetetlen kegyetlenséget anélkül, hogy még jobban összetörném a szívét.
