2. fejezet – Kilencvenhetes számú bosszú
Nem szembesítettem Brendant.
Ez engem is meglepett.
Az öreg Chloe berontott volna abba a kórházi szobába, válaszokat követelve.
Sírt volna.
Megkérdezte volna, miért.
Könyörögtön neki, hogy magyarázza el, hogyan lehetett három év hamis.
De az, hogy a klinika előtt ültem, valami megváltozott bennem.
Rájöttem, hogy a konfrontáció pontosan azt adja Brendannek, amit akart.
Egy reakció.
Ez volt a kilencvenhat megaláztatás lényege.
A zavarom szórakoztatta őket.
A könnyeim szórakoztatták őket.
A hűségem szórakoztatta őket.
Úgy döntöttem, hogy nem kapják meg ingyen a kilencvenhetes számot.
Aznap este Brendan felhívott.
A nevét bámultam, amíg a telefon majdnem el nem csörögött.
Aztán válaszoltam.
“Halló?”
“Szia.”
Fáradtnak hangzott.
Majdnem nevettem.
Úgy tűnt, kimerítő volt úgy tenni, mintha túlélnénk egy balesetet.
“Hogy vagy?” kérdeztem.
“Elég elcseszett.”
A hálószobám túloldalára néztem a már elkezdett csomagolni a bőröndre.
“Rossz?”
“Az orvosok azt mondják, hogy fel fogok épülni.”
Megint hazugság.
“Örülök.”
Csend volt.
Aztán Brendan azt mondta: “Gyere meg holnap.”
“Természetesen.”
Hangja meglágyult.
“Köszönöm, hogy ma adományoztál.”
A zúzódásos karomat bámultam.
“Bármit érted.”
A hazugság meglepően könnyen jött.
Másnap reggel visszatértem a klinikára.
Brendan kint várt.
Úgy tűnik, a csodálatos felépülése egyik napról a másikra történt.
Azt állította, hogy az orvosok azért engedték el, mert sérülései “főként belső voltak”.
Együttérzően bólintottam.
Mason és Liam is ott voltak.
Egyikük sem tudott rám nézni anélkül, hogy ne vigyorgott volna.
Elmentünk egy kávézóba a part közelében.
A reggeli közepén Brendan hirtelen megnézte a telefonját.
Az arckifejezése megváltozott.
“Mi?”
Előrehajoltam.
Habozott.
Aztán mutatott egy üzenetet.
Úgy tűnt, hogy valakitől, Dr. Walsh-tól származik.
Az üzenet azt állította, hogy Brendan balesete komplikációkat okozott, és sürgősen szüksége volt egy drága gyógyszerre, amely nem volt elérhető a biztosításán keresztül.
Azonnal tudtam.
Kilencvenhét szám.
“Mennyibe kerül?” kérdeztem.
Brendan kényelmetlenül nézett ki.
“Felejtsd el.”
“Mennyibe kerül?”
“Chloe—”
“Mondd el.”
“Nyolcezer dollár.”
Mason elfordította a tekintetét, elrejtve a mosolyát.
Majdnem csodáltam a merészséget.
Nyolcezer dollár.
Lehet, hogy az öreg Chloe tényleg megtalálta.
Megtakarítás.
Hitelkártyák.
A szüleim.
Bármit.
Ehelyett átnyúltam az asztalon, és megszorítottam Brendan kezét.
“Én intézem.”
A szemei kitágultak.
“Te fogod?”
“Igen.”
Láttam, ahogy Mason Liamre pillant.
Úgy gondolták, hogy a játék tökéletesen működik.
A következő néhány órában úgy tettem, mintha pánikba esnék.
Telefonáltam.
Többször is kiléptem ki.
Mondtam Brendannek, hogy talán eladok néhány ékszert.
Még Masont is megkérdeztem, ismer-e valakit, aki gyorsan kölcsönadhatna.
Délutánra mindenki jól érezte magát.
Aztán kaptam egy hívást.
Egy igazi.
Apámtól.
“Minden rendben?” kérdezte apa.
“Jobban, mint valaha.”
“Biztos vagy benne?”
A kávézó ablakán keresztül néztem, ahogy Brendan nevetett Masonnal.
“Igen.”
Aztán mindent elmondtam apának.
Nem minden részletet.
Pont elég.
Csend volt.
Végül apám megkérdezte: “Akarod, hogy eljöjjek érted?”
“Nem.”
“Chloe.”
“Ezt nekem kell befejeznem.”
Apám mindig nyugodt volt.
Aznap délután a hangja hidegebb lett, mint valaha.
“Akkor ígérj meg valamit.”
“Mi?”
“Ne válj olyanná, mint ők.”
Ez megmaradt bennem.
Nem bosszút akartam, mert Brendan elpusztulását akartam.
Az igazságot akartam.
És vissza akartam kapni az életemet.
Így a pénz átutalása helyett elkezdtem bizonyítékokat gyűjteni.
Képernyőképek.
Üzenetek.
Randi.
Bankszámlakivonatok.
E-mailek.
Régi fényképek.
Minden furcsa incidens az elmúlt három évből.
Létrehoztam egy mappát a laptopomra.
96
Éjfélig több mint kétszáz aktát tartalmazott.
Aztán valami váratlan történt.
Találtam egy e-mailt két évvel korábban.
Scarletttől jött.
Elfelejtettem, mert spambe került.
A tárgy szövege így szólt:
Meg kellene kérdezned Brendant, miért választott téged valójában.
A kezem meghűlt.
Kinyitottam.
Az üzenet rövid volt.
Scarlett azt írta, hogy Brendan nem az, akinek hittem.
Akkor azt hittem, féltékeny.
Brendan pontosan ezt mondta nekem.
Mélyebben kutattam.
Még három e-mail érkezett.
Mindegyiket automatikusan szűrték.
Ez furcsának tűnt.
Aztán eszembe jutott, hogy Brendan egyszer “megjavította” az e-mail beállításaimat, miután panaszkodtam a spamre.
Letiltotta Scarlettet?
Folytattam a keresést.
Hajnali 2:13-kor valami rosszabbat találtam.
Egy fénykép.
Tizennyolc hónappal korábban készült.
Brendan és Scarlett.
Együtt.
A keze a derekán.
Az időbélyeg Brendant egy hétvégére Los Angelesben tüntette be, amikor azt mondta, hogy meglátogatja a beteg nagybátyját Nevadában.
Nem sírtam.
Elmentettem a képet.
Aztán megrezegett a telefonom.
Brendan.
Kitaláltad a pénzt?
Gépeltem be:
Majdnem.
Három pont jelent meg.
Tudtam, hogy számíthatok rád. Szeretlek.
Bámultam az utolsó két szót.
Évekig mindent jelentettek.
Most üresnek tűntek.
Másnap reggel visszatértem a kávézóba borítékkal.
Brendan szeme azonnal rá hullott.
“Megvan?”
“Van valami jobb.”
Átadtam neki a borítékot.
Kinyitotta.
Benne információk voltak a kórház által nyújtott legitim pénzügyi támogatási programról.
Az arckifejezése elkomorult.
“Mi ez?”
“Segíthetnek a sürgősségi gyógyszeres költségekben.”
Mason köhögött, hogy elrejtse a nevetését.
Brendan erőltetett mosolyt villantott.
“Ez heteket is igénybe vehet.”
“Akkor hívd fel az orvosodat.”
Az arca összeszorult.
Mert nem volt orvos.
Nincs gyógyszer.
Nincs sürgősségi eset.
Először érte el a tréfájukat a falnak.
Brendan gyorsan magához tért.
“Valójában ma reggel beszéltem az orvossal. Találtunk egy másik megoldást.”
“Ez csodálatos.”
Mosolyogtam.
Mason engem tanulmányozott.
Valami megváltozott az arcán.
Gyanakvás.
Felálltam.
“Mennem kell.”
Brendan megragadta a csuklómat.
“Holnap este.”
“Mi van vele?”
“A családom vacsorázik.”
Vártam.
“Szükségem van rád ott.”
Azonnal tudtam.
Kilencvennyolc.
